Épp időben érkezem a reptérre, a gép fél órája szállt le. Alig látok a fáradtságtól, biztos, hogy el fogom baszni, merre kell kanyarodni az érkezésekhez, mindig elbaszom. De muszáj volt eljönnöm a lakásból és valami olyat csinálni, ahol tudom, mi után mi következik: jobbra tekerem a kormányt, jobbra megy az autó. Lassítok, nyílik a sorompó, kecmergek, nyújtózkodok, elveszem a jegyet.
Anyu a taxisor után vár, hunyorogva keresi, melyik érkező autó vagyok én.
Megállok, kiszállok, ölelkezünk, sok puszit ad egymás után, olyan érzés a puszija, mint mindig, mint egész életünkben.
Van valami az arcodon. Benyálazza a hüvelykujját, megtörli a szám mellett. Az ember semmit sem ismer annyira, mint az anyja pusziját és az anyja nyálának a szagát.
Kikanyarodunk a reptérről, csevegünk: fáj-e még a sebem, mikor kell vinni a Zsigát oltásra, csípőszűrésre, nem tudom, a Jánosban nem veszik fel. Anyám elmesél egy történetet az álomszerű angol egészségügyi ellátásról, ahol mindenki kedves és minden azonnal van, vécépapír is, időpont is. Bezzeg. Az utat figyelem, bólogatok.
Húsz éve ment ki Londonba. Tapasztalt költöző, nagyapám Széll István alezredes elvtárs hol itt szolgált, hol ott, így a családja is. Ezzel a húsz évvel London a rekord, itt élt anyu a legtöbbet. A második helyen Somogybabod áll tizenöt évvel.
Apámmal a Honvéd Kórházban találkoztak, anyu könyvtárosként, apám gipszelőként dolgozott, de az igazi szakmája erdész volt, amihez legalább akkora romantikus ábrándok fűzték mint anyámhoz, úgyhogy Széll elvtárs intézett neki egy állást.
Így érkezett meg a családunk 1986-ban Somogybabodra, egy négyszáz fős, békés faluba friss levegővel, csenddel, nagy házzal, hatalmas kerttel és apám álommelójával: járhatta az erdőt kekibe öltözve, akárcsak a Szomszédokban a János.
Aztán jött a rendszerváltás, apámat kirúgták, hazajött, levette a kekit, lefeküdt a tévé elé, és nem is kelt fel onnan tizenöt évig. A kert elgazosodott, a levegőben avarégetés szaga lengedezett, azt a kurva házat pedig soha többé nem bírtuk kifűteni.
Ahogy hazaérünk a reptérről, az előszobában elfog a rettegés. Zsiga alszik, de mindjárt felébred, és akkor majd mindketten megrémülünk. Anyám pillanatok alatt birtokba veszi a lakást, a nappaliban mindenhol a cuccai, a hatalmas tábla Cadbury-k, egy nejlonzacskóban egy csomó Paracetamol és Ibuprofen, mert kint kapni 1.99-ért. Bezzeg. Úgyhogy hozott.
Ettél ma már? Sütök neked palacsintát. Már veszi is elő a tojást. Nem tudok szilárdat enni, anyu. De attól még sütni fog, mert valamit kell csinálni.
Tizenegy éves koromban kezdődtek a gyomros dolgaim, amikor az iskola Németországba szevezett csereutat, és akiknél laktam, a Hoffmannék, elvittek pizzériába. Egész addig ki tudtam bekkelni az evést, de ott illendőségből leerőltettem egy kis sonkás pizzát, hogy aztán az étterem mosdójának a falára hányjam, miközben a Hoffmann anyuka tanácstalanul simogatja a hátam.
Én azt hittem, az idegen helynek szól, anyu azt, hogy a tőle való elszakadásnak, de aztán a következő években hánytam otthon, amikor mi láttuk vendégül a Hoffmann lányt, hánytam a mamáéknál, amikor nem akartam menni a szabási rokonokhoz, hánytam a szabási rokonoknál, ahova nem akartam menni, hánytam a buszmegállóban, amikor féltem az iskolakezdéstől.
Aztán gimi körül kinőttem ebből, a gyomrom összeszedte magát, azóta rengeteg új helyen jártam és ettem, és csak néha, nagyon indokolt esetben hánytam. Erre most, huszonöt év után újra itt vannak a nagyon sok vízzel, egyben lenyelt kenyérdarabkák és az izgulás, hogy maradjanak is lent.
A családunk nehezen tud mit kezdeni a szomorúsággal. Rémes dolgokat mondunk bele mások tragédiájába.
Amikor gimiben a Herlicska Gábor nevű tizenkettedikes félisten miatt bőgtem egész hétvégén, a magnó már húzta a Duran Duran-t és a szemem is bedagadt, anyu csak leült az ágyamra.
Mit csinálhat most a Herlicska? Talán épp a csirkéket eteti, aztán amikor végzett és leveszi a gumicsizmát, az egész házban terjeng a lábszaga. Mert műszálas zoknija van a Herlicskának. Tudod te, milyen büdös abban láb? Pláne gumicsizmában? Soha többé nem tudtam a Herlicskára ránézni röhögés nélkül.
Pár napja felhívtam anyut, de semmit sem tudtam neki mondani, csak bőgni. Annyit tanácsolt: Egyszerűen csak hagyd abba a sírást. Nem hagytam abba, ő pedig másnap megvette a repülőjegyet.
És most itt ülünk a kanapén, Zsiga őrületes koncentrációval kajál az ölében. Anyám rajong a szülésért. Csinálta is háromszor, de ez sem volt neki elég: idegen nők gátmetszéséről, lombik programjáról és tágulásáról olvas blogokat és már legalább tízszer megnézte a Call the Midwife-ot.
Neki a gyermekágyas időszak egy álom, amikor ilyen kis picik és ennyire szükségük van rád, amikor puhák és illatosak, amikor csak ölelni kell őket.
Zsiga öblöset böfög, anyu a hátát dörzsöli.
Nem volt gond, hogy eljöttél? Nem kellett lemondani sok munkát? Áh. Csak a buzikhoz mentem volna egyszer.
Mindig megtalálja a gyerekeket: a babodi oviban a Vecsei Nándika neki szólt először, ha tetves lett, most pedig egy meleg pár kisgyerekére vigyáz Londonban.
Azért amikor megérkezett a nyugati álomba, nem egyből hintőporillat fogadta: a többi kelet-európai nővel takarította a szobákat és a vécéket évekig. Sokan fordultak hozzá, mint tapasztalt kivándorlóhoz a régi ovisai közül, akik elindultak megcsinálni az életüket, aztán pár hónap múlva rájöttek, hogy a szar az Egyesült Királyságban is büdös és hazaoldalogtak.
De anyu maradt, ő már ott él, és egy hét múlva oda megy haza, én pedig itt maradok a zöld kanapén egy csecsemővel.
Nem eszel palacsintát? Rázogatja Zsigát, mindjárt elalszik, hát igen, érzi a gyerek, hogy ki az igazi anyuka és ki a csalás. Ámulattal néztem a kórházban a csecsemős nővéreket is, végig arra gondoltam, hogy ez mennyire anyunak való lenne, ez a sok pici kis test, megmondani a nőknek, hogy kell fogni őket, hogy kell rájuk vigyázni, hogy kell őket tovább növeszteni.
Hogyhogy én nem tudom így elaltatni? – mondom félig bőgve. Á, nekem sokkal könnyebb, én csak a nagymamája vagyok. Csecsemőosztályon kéne dolgoznod. Óh, volt ilyen terv… Igen? Tizenhárom éves koromtól szülésznő akartam lenni, csak öregapád nem engedett egészségügyi szakközépbe, mert az “nem ad elég jó érettségit”.
Szégyellem magam. Milyen ember az, aki negyvenegy évesen tudja meg, milyen ambíciói voltak az anyjának mielőtt ő megszületett? Ismerjük egyáltalán a szüleinket? Vagy csak a puszijukat és a nyáluk szagát?
Aztán amikor a Honvédban dolgoztam, át akartam menni laborosnak, onnan már lehetett volna helyezkedni, a papa tudott is volna intézkedni. Csak hát akkor ismerkedtem meg apáddal, ő meg… Becsukom a szemem. … a babodi Trokán Péter akart lenni. Az.
Zsiga durmol, mi hallgatunk, aztán nagyot sóhajtok. Megint a kibaszott férfiak.
Röhögünk. Aztán eszem egy palacsintát.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
