Életem legcsodálatosabb és legtraumatikusabb élményei egyaránt a szüléseimhez köthetők. Mindent megtapasztaltam, amit lehetett. Velem aztán tényleg minden megtörtént, ami megtörténhetett. Bár egyes eseményeket szívesen meg nem történtté tennék, valójában tudom: azok határozták meg leginkább életem és személyiségem további alakulását. Veszteségek és csodák. Három, merőben különböző születés története és tanítása.
SpiritualMom írása.
A természetes szülés – Ahol anya is születik
Nagyfiam természetes úton, viszonylag gyorsan, hat óra alatt született. Épp egy animációs filmet néztünk férjemmel, mikor fiam megindult a külvilág felé. Mire Horton, az elefánt már éppen levetette volna magát a virágtengerbe, hogy megtalálja szöszgömbön élő, szabad szemmel nem látható, apró barátait, mi a kórház felé vettük az irányt.
A fájások rendszeressége egyértelmű volt, ám minden másban bizonytalan voltam – és mint mindig, féltem az ismeretlentől.
Az oxitocin és a durva repesztés megtették kegyetlen hatásukat; fiam sosem tapasztalt fájdalmak közepette, küszködés, ordítás, hasrakönyöklés, vágás, valamint 15 „nemélemtúl” és 32 „szedjékkibelőlem” után végre egészségesen megszületett (egy addigra már nyolctagúra duzzadt nézőközönség előtt, akik az elhúzódó kitolás és a veszélyesnek tűnő helyzet okán sereglettek körénk).
Az aranyóra viszont életem legszebb órája volt, ahol megpróbáltuk felfogni, hogy már nem ketten, hanem hárman vagyunk. Azt hiszem, ez valójában évekbe telt… A szülés és az utána következő fizikai következmények, fájdalmak feldolgozásához időre volt szükség: 10 hét kellett ahhoz, hogy nagyjából a régi lehessek, az 5 kiló pluszt leszámítva.
A szülés utáni első két hétben azt mondtam: soha többé.
Kezdetben a kimerültség, az alváshiány, és a bizonytalanság húzott depresszív irányba, de a rózsaszín felhő eleve elmaradt. Emlékszem, mikor hazaérkeztünk a babával, letettem a hordozóval a kanapéra és csak néztem ki a fejemből. Megfogni is alig mertem, féltem, hogy kárt teszek benne.
Most mihez kezdjek? Mit csináljak? Hogyan fogjam meg? Mostantól védenem, gondoznom kell, életben tartanom, és szünet nélkül figyelni rá. Képes leszek én erre?!
Véglegessége és ismeretlensége miatt megrémített a helyzet. Ráadásul ezekről az érzésekről nyíltan beszélni magában hordozta a „milyen anya vagy” ítélkezésének kockázatát. Akkor még nem mertem segítséget kérni, természetesen ma már másképp tenném. No, de ez az állapot nem tartott sokáig: mint mindenki, én is belerázódtam.
Ami a későbbiekben is megnehezítette a dolgom, a kialvatlanság, és a külvilág folyamatos zaja volt. Utólag azt mondanám – az akkori önmagamnak, de minden újdonsült édesanyának is -: aludj, amikor csak tudsz! Értesd meg mindenkivel és magaddal is, hogy ez a legfontosabb! Ettől függ az erőd, energiád, hangulatod, egészséged. És zárd ki a megfelelési kényszert, éppen elég, ha mindig picivel jobbra törekszel az előző naphoz képest, de hibázni és elfáradni is ér.
Akkor született meg a bennem szunnyadó anyatigris is: ekkoriban álltam ki életemben először valamiért. Végre mertem hallatni a hangomat!
A megőrzőben üvöltött a rádió, ami a babákat természetesen nagyon zavarta. Sírtak. Döbbenet volt számomra, hogy ezért egyáltalán szólni kell. 28 év alatt soha senkire nem szóltam rá. De akkor igen. És nem finoman. Onnantól csend uralkodott az osztályon.
A vajúdás sok részlete elvész a nők emlékezetéből, mert szülés közben a tudat másféle dimenziók mezsgyéjén jár. Néhány tapasztalat azonban örökre megmaradt bennem. Az egyik, hogy bár nyilván egyedül is képes lettem volna megszülni a fiamat, a tudat, hogy a férjem ott van velem, hogy együtt éljük át a folyamatot, vigyáz rám és támaszt nyújt, a legjelentősebb kapaszkodó volt.
A másik felismerésem, hogy egy nő elképesztő, önmaga számára is hihetetlen erőt képes mozgósítani, mind testi, mind lelki értelemben. Amikor igazán szükség van rá, egy ismeretlen rejtekből mindig érkezik még annyi tartalék, amennyi ahhoz kell, hogy a csoda megtörténjen.
A sürgősségi császár, érzéstelenítéssel – Mindent elveszíteni
Előre szólok: ez egy szomorú történet, ugyanakkor tartogatott ajándékot is. Kislányomnál a szülés előtti napokban szívhang-rendellenességet állapítottak meg, ezért azonnali S.O.S császárra írtak ki. Pontosabban már toltak is a műtőbe. Még a férjemet sem várhattam meg.
Egyedül voltam a műtőben, egy idegen kórházban, ismeretlen orvosok közt (ugyanis csak a speciális vizsgálat miatt tértem be az ominózus kórházba, amúgy másikba jártunk).
Ekkor éltem át életem legnagyobb félelmét. Minden sejtemben remegtem. A gerincérzéstelenítés semmiségnek tűnt – ami azonban utána következett, az maga volt a rémálom. Amint érzéketlenné váltak a lábaim, pánik tört rám. Akkor éreztem ezt először. Elviselhetetlen menekülési vágyat éreztem, mivel nem is éreztem a saját testemet, és teljes kontrollvesztést éltem át. Nem volt uralmam semmi felett, csak történtek velem a dolgok.
Ekkor nyugtatót tettek az infúzióba, de attól sem lettem nyugodtabb, csak kába. Remegtem és erős hányinger kerülgetett. Szememmel férjemet kerestem elveszetten, de nem láttam. Nem csoda: nem tudott ilyen gyorsan beérni a kórházba (ez később őt is sokáig bántotta).
Az érzéstelenítő hatására közben pusztító szomjúság tört rám. Olyan volt, mintha vattát tömtek volna a számba. Összeragadt a torkom, azt hittem, megfulladok. Vízért könyörögtem, sírtam, de csak annyit kaptam, hogy benedvesítették a számat.
Mindvégig semmi emberit nem éreztem. Minden fehér volt, vakító, távoli és rideg. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ezután alakultak ki szorongásos, illetve pánikreakcióim, melyből évek munkájával sikerült meggyógyítanom magam.
A kislányunk halmozott és élettel összeegyeztethetetlen testi bajokkal született meg, így akkor csak egy pillanatra láthattam. Bőre kékesre színeződött, és feltűnően apró volt. 2 kiló, mint később megtudtuk. Aztán elvitték valahová. Engem áttoltak az intenzívre. Pokolian szédültem.
6 órán át feküdtem egy ágyon, magányosan, egy nehéz homokzsákkal a hasamon, és olyan erős remegés rázott, hogy komoly fájdalmat okozott. Azt mondták, ez normális. Néha rám nézett valaki, de egyébként egyedül voltam a gondolataimmal.
Küzdöttem a rosszulléttel, azzal, hogy nem tudok semmit a babámról, sem arról, mi történt vele – majd pedig a hírrel, amit férjem hozott:
a lányunk nagyon beteg, és semmi jóra nem számíthatunk. Nem tudtam aludni. Csak sírtam és imádkoztam. Energiát küldtem a picinek, és igyekeztem vele gondolatban kommunikálni.
Emlékszem, egyik nap a doktornőm meglátogatott. Ültünk a kórház folyosóján és némán mosolyogtam rá. Mert ilyen vagyok. Tartom magam akkor is, ha összeomlik a világ. Annyit mondott csendesen: „Júlia! Ismerem önt. Minél inkább fáj, Ön annál jobban mosolyog.” Azt éreztem, hogy ő igazán lát és ért engem. Akkor felszakadt egy gát, és végre sírtam.
Később elmesélte, hogy a rengeteg levezetett szülése során több veszteséget megélt már közelről, és minden gyermek születése más-más tanítást hozott a családtagoknak.
Kislányunk 11 napig volt velünk. Azóta sem tudom, hogyan éltem túl mindezt.
Talán a család segítsége, tapintatos szeretete, és a 4 éves kisfiam nevetése, ölelése segített leginkább abban, hogy a felszínen tudjak, tudjunk maradni. És az, hogy akartam, kerestem a kapaszkodókat, az erőt kívül és önmagamban egyaránt. Nem nyomtam el a szenvedést. Megéltem, és leírtam. Kisírtam, kimondtam.
Új dolgokba fogtam, dolgozni kezdtem. Kőkemény időszak volt, de idővel gyógyulást hozott. És valami mást is… A veszteség persze félelmet szült bennünk a jövőre nézve, de főleg a férjem szívében – bennem a vágy erősebb volt. Tudtam, éreztem, hogy születik még gyermekünk és minden rendben lesz.
Másfél év kellett a csodához. Addig gyógyulnunk kellett… és újra beleszeretni az Életbe. A veszteség árnyékában egy idő után fényesebbnek tűnt mindaz, ami azelőtt hétköznapi volt. Akkor döbbentem rá, hogy ez az elmenő ajándéka, nekünk…
Készen álltunk.
Szintén sürgősségi császár, altatással – Máté, aki „Isten ajándéka”
Második kisfiam meghallhatta imáimat, hívásunkat, és hamarosan eljött hozzánk. Igazi, tiszta boldogság volt őt várni. Én nem féltem. Férjem azonban még magában cipelte a veszteség okozta félelmet, melyet azonban a 20. heti vizsgálat jó hírei szerencsére oldottak.
Életemben először készültem a szülésre tudatosan. Időközben szereztem ismereteket az energetikai kezelések területén, és alkalmaztam is őket. Sokat segítettek a tragédia feldolgozásában, és a babavárás örömeinek megélésében.
Első ízben választottam szülésznőt. Ági mindenre részletes és megnyugtató válaszokat adott, és már a lénye is megnyugtató volt. VBAC-re készültünk, vagyis császár utáni természetes szülésre, mely nem zárta ki ugyan a császármetszés vagy a sérülés esélyét, de nagy arányban sikeres.
A kiírt napon indultak meg a fájások, de rendkívül lassan, vontatottan zajlott a folyamat, így az első 24 órában otthon vajúdtam, 20 perces fájásokkal, ami miatt semmit sem aludtam. Ebben a kimerült állapotban érkeztem a kórházba, mely ugyanaz az intézmény volt, mint az első szülésemnél, mégis egészen más atmoszféra fogadott!
Nőgyógyászom és szülésznőm maximális figyelme és támogatása mellett a lágy zene, meleg borogatások és illatos masszázs segített egyfajta álomszerű állapotban eljutni a kitolási részig.
A sors azonban megint közbeszólt: a korábbi varrat felrepedt, kisfiam pedig a vállával elakadt. Gyors helyzetelemzés után ismét villámgyorsan betoltak a műtőbe.
Megint a vakító fények, a rémület, a ridegség… A legrosszabb azonban egy érzéketlen megjegyzés volt. A már 1 perces pokoli fájások közepette, ahogy kikötözött kézzel-lábbal feküdtem ott a fájdalomtól ordítva, a nővér flegmán rámszólt: „Ne kiabáljon már! Mért kell ezt csinálni?”
Azt még láttam, amint doktornőm ránézett, és egyetlen mondattal helyre tette őt, a szemembe nézett és annyit mondott: „Ezúttal minden rendben lesz”, és én tudtam, hogy ha ő mondja, akkor így is lesz. Aztán filmszakadás.
Sötétség. Egy hang. „Júlia! Minden rendben! A kisfia teljesen egészséges.” Nem tudtam, hol vagyok, mi történik, és ki beszél hozzám, csak gurultam valahová… Aztán felfogtam. Könnyek csorogtak a szememből.
Újra elaludtam.
Mikor felébredtem, mellettem ült a doktornőm. Elmesélte, hogy amint meghallotta, hogy felsírt a kisfiunk, férjem úgy zokogott, mint a záporeső. Jól tudtam, miért. Ő abban a pillanatban engedte el az azóta is cipelt félelmeit és gyászát.
Behozták a kisfiam. Néztük egymást. Pontosan olyan volt, amilyennek álmaimban láttam. Tökéletes. Minden a helyére került.
A császármetszésből felépülni ugyanakkor nem gyerekjáték. Mozdulni, felkelni, felállni, kart emelni, de még nevetni vagy tüsszenteni is képtelenség(nek tűnik) a mérhetetlen fájdalomtól. Mégis azt mondanám, ezúttal is a kialvatlanság volt a mumus.
Egyébiránt túlcsorduló hálát éreztem minden és mindenki iránt. A férjem, a családom iránt, de a szülésznőm és kedvenc doktornőm iránt is, mert ők igazán ismernek, mert nekik nem csak egy páciens vagyok – nem is csak egy test -, hanem érző ember is. És ez az a tényező, ami emberivé és feldolgozhatóvá teszi az eseményeket, bárhogy is alakulnak.
Minden szülés más, minden gyermek története más, a tapasztalás és felkészülés pedig csak egyre tudatosabbá tesz minket. Enélkül talán nem is ragaszkodnánk eléggé ahhoz, ami szüléskor megillet minket, és az apákat is: az emberséghez és tisztelethez.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
