Gizella utolsó gondolata

Mikor válik jelentőségteljessé egy tekintet vagy egy egészen hétköznapi jelenet? Melyik pillanatban válik ragyogóan színessé egy falevél? Miért nem látjuk azt, ami van? Mi az utolsó gondolatunk a halál előtt? Gizella különleges története.

Sz.S.V. írása.

Akkor

Gizella bosszúsan ébredt. Géza már megint felébresztette. Birizgálja a haját. Nem igaz, hogy ma sem alhat addig, amíg jólesik!

Igazán ráért volna lassan meginni a kávéját és beszélgetni a férjével munkába indulás előtt, de mivel pocsék hangulatban indult a reggele, inkább elviharzott dolgozni. Hazafelé végtelennek tűnt az út. Ez a rohadt busz! Miért nem tudják meghúzni a csavarokat? És szétrázza a testem! Na végre, már csak egy megálló! Semmire nem emlékezett az útból, csak saját szentségelésére, de arra részletesen.

Géza megszokott csókja várta, és a szokásos unalmas témák.

Míg férje beszélt hozzá, Gizellának eszébe jutott régi álma. Egy kis házikó, ahol legalább néha egyedül lehetne… Megbotlott a macskában. A szentségit! Még ez is éhes… Teljesen kikészült a gondolattól, hogy még főznie is kell. Kelletlenül elővette a hozzávalókat és idegesen összedobálva azokat, sietve megfőzte a család másnapi ebédjét.

Közben a gyerek lejött beszélgetni. Gizella alig hallotta, mit mond, annyira pörgött azt agya a problémákon. Pontosabban hallotta, de nem értette. Képtelen volt figyelni rá.

Közben megállapította, hogy a madáretetőt le kéne szedni a fenyőfáról. Minden évben csak alászemetelnek a cinkék, aztán mindenhol nő a nyüves napraforgó. Mire kizökkent gondolataiból és rájött, hogy figyelnie kéne rá, addigra Máté már visszament a szobájába. Bűntudat facsarta össze a szívét. A kisfiú felnőtt… Eltelt 18 év, mint egy villanás.

De nem csak neki!

Két nap múlva betölti az ötvenet, ráadásul idecsődül mindenki, azok is, akiket évek óta nem látott. Frusztrálta az egész. Megint főzni, meg az a sok ember! Mire jó ez? Mit ünnepeljek? Hogy jön a szarabbik ötven év? Elhessegette a halkan bekúszó gondolatot, miszerint harminc éve ugyanilyen elégedetlen. Inkább bedugta a fülhallgatót, hogy ne hallja a saját gondolatait se.

Most

Egy nap, egy emlék.

Varázslatos és szigorú törvény: végeredményben a mindennapok legegyszerűbb, legapróbb részletei számítanak. Talán mert épp azokból áll össze az Élet…

A buszüveg több hónapos koszrétegén át is elképesztő a levelek ragyogó színkavalkádja. Ahogy az elhaladó fák mögül alacsonyan érkező őszi fény villogása megbabonázza Gizellát, azon tűnődik, mit főz majd este. A busz lassan zötykölődve ér el a tizedik megállóig, mégsem kellemetlen az utazás, hisz ilyenkor van idő bambulni, nézelődni, utolérni a gondolatokat, figyelni a tájat, az embereket.

Oly sokszor csak vakon elrohanunk minden mellett. A lassúság ajándék! Ilyenkor nem csak nézünk – látunk is. És másoknak ez nem adatik meg, gondolja derűsen Gizella.

A nappaliban finoman narancsos fény aranyozza be az ülőgarnitúra barnaságát. A macska alig érezhetően simul Gizella lábaihoz. Férje csókja köszönti. Milyen jóképű még mindig. Őszülő szakálla markánssá teszi kedves férfiarcát. Kiülnek a teraszra, és az esti madárcsicsergést hallgatva megbeszélik a nap eseményeit. Ez a hétköznapi nyugalom egyszerűen megfizethetetlen!

Az olívaolaj csodás sötétzöldje vidám közös táncba kezd a hagymával és a paradicsommal az edény alján. Mesés illatok áramlanak a konyhában, majd feljebb keringenek a hálószobák felé. A hívogató illat mosolyt csal Gizella arcára, és előcsalogatja Mátét is, aki lesomfordál a konyhába megnézni, mi készül.

18 éves. Milyen csodaszép fiatalember, gondolja Gizella. Tanul, olvas, sportol. A minap még a dínóit rakta sorba, ma pedig már mélyen zengő hangján beszélget a világ problémáiról, a suliról és a barátairól. Atletikus termetét és szép vonású arcát okos tekintet és ibolyakék, tengermély szemek koronázzák.

Gizella szíve túlcsordul, hogy ő lehet az édesanyja…

Hétvégén vendégek jönnek. Ötven év. Másoknak ijesztő szám, pedig valójában ajándék. Másoknak ez sem adatik meg.

A mosdóban hosszasan nézegeti az arcát. Női arc. Szép vonások, amit az idő és a rengeteg megélt emlék egészített ki és formált olyanra, amilyen. Benne van minden, ami számít: érzések, fájdalmak, traumák, gyógyulások, szerelmek, felébredések, örömök, utazások, szülések, férfiak, történetek. Könny és nevetés. Élet.

A saját szemébe néz. Már látja benne a régi kislányt, akinek oly sok szeretetre lett volna szüksége, és ő mindvégig ott volt, hogy szeresse… Szerette?

Eljön az egész család, hogy felköszöntse, még a távoli rokonok is. Áldás, hogy ennyien szeretik. És végre mindenkinek láthatja az arcát, nem csak fényképről!

Hallja a hangjukat, érzi az energiájukat, megtapasztalhatja egyéniségüket, gondolataikat, láthatja mosolyukat vagy épp figyelő tekintetüket. Emberek. Rokonok, barátok, mindegy. Emberek, mind ebben a térben és időben, egy közös életszakaszon, együtt. Mindegyikük egy-egy külön univerzum, és mégis mind ugyanazzal az egyforma vággyal: hogy szeressék és elfogadják őket…

*

Gizella összerezzen. Gondolataiból a nővérek ajtócsapkodása zökkentette ki. A kórházban ez az ébresztés a módi: hajnali 5-kor kiabálás, ajtócsapkodás, vakító fény. De már felháborodni sem volt ereje. Visszatért emlékeihez, amikre most alig ismer rá, mert százszor fényesebben ragyognak, mit akkor.

Eszébe jut, Géza mennyire máshogyan ébresztette. Mármint amikor még élt. Reggelente halkan odalopózott mellé és gyengéden simogatta az arcát, nyakát, és amit Gizella különösen szeretett: a hajtincseit. Istenem, de jó is volt…és milyen régen volt… Könnyek csorogtak az arcán.

Lelke némán felsírt a vakító felismeréstől.

Miért nem örültem? Miért nem örültem többet?

Ez volt az ötvennégy éves Gizella utolsó gondolata, mielőtt meghalt a kórház steril lepedőjén. Abban az órában, mikor csendesen átkelt, különlegesen szép, őszi narancsos fény vette körül testét, és csupán a kinti madárcsicsergés kísérte útján.

kiemelt kép: freepik