A női mozgásos és széktánc-csoportokkal töltött évtizedek során jó néhány nőtársam történetét ismerhettem meg, és közben a saját testemhez való viszonyom is sokat változott. A témáról több írásom is megjelent. Az egyik nyomán keresett meg egy fotóművész, és így kezdődött el egy közös alkotói folyamat. A cél, hogy képekben is megragadjuk azt a felszabadultságot, amely mozgás közben megszülethet, izgalmas vállalkozásnak ígérkezett.
Kosztka Edina írása.
A fotózás előtt hosszan elbeszélgettünk. Nemcsak az előttünk álló projektről, hanem a gyerekkori mintákról, a testhez való viszonyról és a nőiség nehézségeiről is. Minden adott volt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam.
A közös munka során a kezdeti magabiztosságom azonban egyszer csak eltűnt, és megjelent bennem a szégyenérzet.
Gyerekkorom óta táncolok, női csoportokkal és testtudattal foglalkozom. Többször álltam kamerák előtt, és sokat dolgoztam azon, hogy elfogadóbb viszonyban legyek a testemmel és önmagammal. A korábbi bizonytalanságaim mégis felerősödtek.
Szerettem volna megérteni ezeket az érzéseket, ezért nagyon örültem, amikor kiderült, hogy lesz még egy fotózós alkalom.
Azt már tudtam, hogy milyen érzés női körben felszabadultan kapcsolódni a testemhez és az érzéseimhez. Azt viszont nem értettem, hogy ebben a helyzetben miért voltam ennyire bizonytalan és gátolt.
A következő alkalomra másképp érkeztem. Másfajta ruhát választottam, és más zenéket vittem magammal. Bár nem voltam már olyan magabiztos, mégis önazonosabbnak éltem meg magam. Bátrabban mertem kísérletezni, és egyre felszabadultabban mozogtam. Az alkalom végén pedig az volt az érzésem, hogy sikerült letennem valamit.
Mi okozta a változást?
Nem a kamera és nem is a fotós feszélyezett, hanem azok a belső minták, amelyeket a helyzet felszínre hozott.
Nőként táncoltam egy férfi teljes figyelmében. Kislányként és serdülő lányként gyakran találkoztam hasonló üzenetekkel: vigyázz, ne vonj magadra túl sok figyelmet, ne legyél túl sok.
Már nem akartam elrejteni ezeket az érzéseket. Mozogtam tovább, és közben figyeltem, mi történik bennem.
Végül a tánc, a zene, a fotózás és az önreflexió együtt olyan közeget teremtettek, amelyben ezek a hangok fokozatosan veszíteni kezdtek az erejükből.
Az voltam, aki abban a pillanatban.
A nő, aki táncol.
A nő, aki már nem akar kevesebb vagy több lenni önmagánál.
Fotók: Kosztka Edina
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
