„A 46 már elég sok, anya!” – Nem vagyok öreg, most élem a reneszánszom!

46 év. A gyerekeim szerint öreg vagyok, de szerencsére azok közé tartozom, akik még emlékeznek, milyen volt gyereknek lenni, ezért ezt nem veszem magamra, csak mosolygok. Visszagondolva, fiatalon sem volt könnyebb, csak most már mások a problémák. A nehézségek próbára tesznek, mégis azt mondom: az új nézőpontok kárpótolnak!

Szerző: Sz.S.V. írása.

Ahogy fiatalon, úgy 40 felett is sok az aggódnivaló. Az ember őrlődik, hogyan hozza meg a választásait, hol húzza meg a határait, hogyan váljon végre önmagává. Aggódik a gyerekei miatt, aggódik a pénz miatt, aggódik a jövő miatt.

És egyre többször eszébe jut, hogy hol tart már a Nagy Számegyenesen.

Mindezzel én is így vagyok. Cserébe viszont végre kapisgálom, ki vagyok, és mi végett vagyok itt.

Mi az, ami nekem működik. Miért vagyok olyan, amilyen, és hogyan változtathatok, ha akarok. Már tudom, hogy a hibáinkat elfogadni felszabadító, de azt is, hogy ha kicsire összehúzom magam csupán azért, hogy mások „kényelmesebben elférjenek”, akkor végül nekem nem marad hely.

Felszabadító, hogy már nem akarok tökéletes lenni. Az nyomasztó lenne, és nem is reális. Tanulom megszeretni magamat akkor is, ha mélyponton vagyok, ha kudarc ér vagy ha épp gyarlónak érzem magam. Jó végre elhinni, hogy lehet önálló véleményem, szavazhatok magamnak bizalmat; nem kell a sor végére állnom, mindenki más után leülni enni, a kisebb tányérról.

Már tudom, hogy igenis lehetséges kommunikálni nem csak a lelkünkkel, de a testünkkel is. A testem érezhetően felszabadul, amint megszólítom, kérdést teszek fel neki vagy együtt érzek vele. És igen, ha figyelek, meghallom a válaszát is; ha támogatom, együttműködőbb velem.

Persze mire az ember lánya megszereti magát és sok évtized önbizalomépítés után úgy érzi, kiteljesedik nőiségében, érkezik a menopauza, az újabb változás, és lehet megint agybajt kapni és alkalmazkodni. A ráncok is jönnek természetesen, de az ellene való küzdelem megkeserít – a keserűségnél jobban pedig semmi sem öregít!

Több év, több ránc… de több élmény és emlék is.

Egyetértek azzal, hogy „akinek szerencséje van, annak sikerül megöregednie!” Sok reggelen, mikor morogva ébredek, erre figyelmeztetem magam, és máris hála hagyja el a szám, még mielőtt letenném a talpam a padlóra.

Élvezem, hogy már előre látok dolgokat. Élvezem, hogy már nem takargatom az anyajegyeimet, hogy bátrabban igent vagy nemet mondok, hogy már recept nélkül főzök, és pontosan eltalálom, mekkora edény kell a levesnek.

Hogy nem bánt, ha nem tetszem, és hogy felveszem azt a furcsa sárga ruhát is, ha épp ahhoz van kedvem.

Régen csak feketében jártam, ma már az összes színt szeretem. A világon semmi és senki sem fekete vagy fehér. Tudom, hogy mindenkiben ott van a végtelen, de a végletek is. Ítélkezés nélkül szemlélődöm. Tízből hét megírt kommentet végül nem küldök el. Lapozok, elengedek.

Régen sorozatokat választottam. Ma választok egy-egy félelmet, és megpróbálom leküzdeni. Ha sikerül, az tovább tágítja az életterem, és megint kicsivel kevesebb szorongást adok tovább. Mert anyaként már erre is gondolnom kell.

Egyre kevésbé hiszem, hogy azért kell valamit valahogyan csinálni, mert „ezt vagy azt mondaná az apám”, mert „50 éve ez a szokás”, vagy mert „megmondta a tévé”.

Untatnak a műanyag életek, a tévés világ hamis villanásai, az elavult hiedelmek, a kihasználás, az ítélkezés. A figyelmem szűrőjén csak a szépet, vagy fájdalmasan őszintét engedem be; azt, ami jó érzést kelt, velem rezonál, felfelé húz, értékes – vagy egyszerűen csak szerethető.

Megválogatom, mit engedek be a perceimbe, és mitől felejtkezem el az órák múlásáról. Megválogatom, mire nem pocsékolok egy másodpercet sem.

Vannak ajtók, amiket már bezárok, és szavak, amiket végre kimondok. Több ajtót nyitottam ki csak az elmúlt pár évben, mint azelőtt. Sok nehézségen kapaszkodtam át, és kapaszkodom most is, bár mindez nem látványos, mert nagyrészt belül zajlik.

Néha rohadt nehéz, vagy egyenesen azt érzem, nem bírom tovább. Olyankor azt mondom magamnak: „Hisz már most is csinálod.” Az erő kifogyhatatlan, ha megérted, hogy azt pont a cselekvés generálja és áramoltatja tovább.

Máskor elképzelem, mit mondanék a mostani magamnak 60, 70 vagy 80 évesen. Máris más fénybe kerül az idő fogalma, és tisztul a fókusz.

46. Sok? Kevés? Mihez képest? Örülök, mert tudok hálát adni, kimondani, elfogadni, megengedni, határt húzni, tanulni, ölelni, sírni, nevetni, időtlenül. Vagy épp idétlenül, ha úgy tartja kedvem.

kiemelt kép: freepik