Út és utazó, haladnak és hatnak egymásra, mert az utazás kívül és belül is zajlik, mondja Andi, aki eljutott egy olyan helyre, aminek a nyelvét nem ismerte, ahol még sosem járt, de mégsem félt az ismeretlentől. Ő választotta, és néhány nap alatt képes volt letenni azt a maró hiányérzetet, ami eddigi élete során elkísérte. Andi zarándokfogadó önkéntes volt a spanyolországi Camino egyik állomásán.
El Camino – Az Út − amiről már mindenki hallott, és nem tévedek, ha azt mondom, mindenkinek (nekem is) megfordult a fejében, egy-egy bonyolultabb életszakaszában, hogy maga is nekivág, mert a világ ezerféle zajában elcsendesedésre vágyik.
A mai útvonal Spanyolország Galícia tartományában, Santiago de Compostelába vezet, ahol a hagyomány szerint a helyi székesegyházban vannak Szent Jakab apostol földi maradványai, így kapta a Szent Jakab út elnevezést, ami a középkorban bűnbánó zarándoklatot jelentett, de ma már hitüktől függetlenül sokan indulnak el, akár gyalogtúraként is baráti társasággal, de jellemző a magányos vándorok látványa is.
Minden lépésünk maga a Camino,
kezdi történetét Andi, akit egy barátnője, Dorka, tavasszal váratlanul megkérdezett, nincs-e kedve zarándokfogadóként önkéntes munkát vállalni az egyik pihenőhelyen?
Andi nem sokat hezitált, igent mondott. Élete egyik legjobb döntése volt, mert a két hét fizikai munka közelebb hozta őt saját sorsának megértéséhez és újraértelmezéséhez.

– Ezek a fogadók, − spanyolul albergue a nevük −, nem hotelek, inkább átmeneti szállások, ahol egy éjszakára tud megpihenni a zarándok. Vannak 8-12, de akár 60 férőhelyesek is, ezeket önkéntes segítők tartják rendben, én is ezt vállaltam, reggel nyolctól-este tízig, amíg a szállás nyitva van, fogadtam a megpihenni vágyókat.
Segítettem ügyes-bajos dolgaikban, pl. főzés, vásárlás, mert a pihenőhelyen főzni is lehet, és persze takarítottam utánuk, enyém volt a konyha és az udvar, hogy a ház tisztán fogadja az új látogatókat.
Mindenféle korú és kultúrájú emberrel találkoztam, zömében inkább ötvenes, hatvanas, de még nyolcvan évesekkel is, és volt egy idős úr, aki csipőprotézissel indult el Németországból, de mondok jobbat, a nyolcvan körüli barátnők, akik annyira vidámak és szétszórtak voltak, hogy még vissza is kellett jönniük a bázison felejtett telefonjukért, de látszólag meg se kottyant nekik, szóval ezeknél jobb, életigenlő motivációt nem is kaphattam volna, meséli Andi.
A zarándokok déli 12 órától, este 10-ig érkezhetnek, majd reggel nyolckor el kell hagyniuk a szálláshelyet, 12 Euro egy éjszaka, avat be praktikus részletekbe Andi.
A Caminonak több ága is van, ahol ő járt, az a leghíresebb, a Francia út ( Camino Francés), a bázis pedig Észak Spanyolországban, a Hospital de Órbigo, ami egy varázslatos gyöngyszem. A szállás egyszerű emeletes ágyas, négy wc, négy fürdő, és a kertben sok pad, asztalokkal, de még lábfürdő is van az elcsigázottaknak.
Az egyház az üzemben tartó, de egy magyar hölgy, Klára működteti és toborozza az önkénteseket, ezért vannak főként magyar segítők, és olyan különleges a hely légköre, hogy aki volt már itt, szívesen tér vissza.
Tizennyolc kilométer a világ
Ezt még Andi sem tudta, amikor szabadnapján eldöntötte, hogy a másik faluig fog gyalogolni, „mindössze” 18 km-t, miközben az átlagos Caminósók, napi 20-25 km-t teljesítenek. Tudta, hogy ez sem lesz egyszerű, mert ilyen távokat itthon nem szokott megtenni, noha gyakran kirándul, de a szálláson megforduló, elszánt idős hölgyek és urak látványa erős hajtóerő volt.

− Nem szeretnék dicsekedni a 18 kilométeremmel, mert volt is egy kora reggeli pillanat, amikor úgy éreztem, hogy én bizony el nem indulok, mert dörgött-villámlott, én pedig rettentően félek a vihartól, de közben a többi zarándok már javában készülődött, és belém hasított, hogy ezeknek a szegényeknek el kell menniük innen, ha esik, ha fúj, én meg nyüglődöm.
Gyorsan megnéztem az időjárás előrejelzést, és 10 óra körülre jelezte a vihar elmúlását, akkor úgy döntöttem, nekivágok.
A barátnőm felajánlotta, hogy elkísér egy darabig, aztán visszafordul, ezt szépen megköszöntem, de egyedül akartam lenni. Kikísértek a kapuba, énekeltek nekem, nagyon szép élmény volt. Sötét felhők alatt indultam el, távolból hallatszott az égzengés, nem voltam nyugodt, de haladtak előttem többen is, gondoltam úgyis minden megoldódik valahogy.
Így is történt, még mielőtt leszakadt az ég, egy istálló került utunkba, és oda húzódtunk, majd az első falu előtt megállított egy helybéli idős bácsi, kedvesen kérdezett valamit, mondtam, hogy nem beszélem a nyelvet, és bemutatkoztam, ahogy tanultam, „Yo soy Andrea de Hungría” – Andi vagyok Magyarországról, mire felderült az arca, és azonnal rávágta: „mágyár,, ó, Puszkász!” majd hozzátette: Buen Camino! (Jó utat!)
Andi, másik barátnőjétől, Orsitól kapott egy marék kavicsot, hozzá egy filctollat, mert a Caminósok között van egy szokás, hogy a magaddal vitt kavicsokra felírod azokat a terheket, amelyeket le szeretnél tenni útközben. Andi minden kavicsra tudott írni valamit, tíz-tizenöt is volt nála, egyet-egyet letett menet közben, de amikor felbukkant egy kőkereszt, sok-sok kaviccsal szépen körberakva, úgy döntött, elhelyezi ott az összes, teleírt kövecskét, mert úgy érezte, itt az idő, hogy megváljon tőlük.
− Letettem őket, és hálával megköszöntem, minden egyes darabnak a tanítást, amit eddigi életem során kaptam, de azt is elmondtam nekik hangosan, hogy már nem viszem őket tovább, már nem szolgálnak engem.
Ennek a néhány kilométernek számomra nagyon mély, zsigeri élménye volt, mert akivel elindultam ebbe a létezésbe, (az ikertestvéremmel,) aki végül visszafordult, nem született meg, magamra maradtam, és ezt az űrt folyamatosan éreztem, dolgoztam is vele sokat.
Ennek a rövid gyaloglásnak az élménye sokkal több volt, mint eddig bármilyen „önismereti munka” az életemben, mert ugyan magamra maradtam, de egyedül is képes vagyok mindenre, teszi hozzá Andi.

Adni és nem kérni cserébe semmit
Az elköszönők számára van egy vendégkönyv, amibe fiatal-idős zarándokok egyformán olyan szépeket, emberi és felemelő mondatokat írnak, hogy mennyire hálásak a gondoskodásért, az együttérző mosolyért.
Volt egy olasz fiú, aki megérkezése után azonnal főzni kezdett, mintha csak otthon lenne, és hozta a mennyei illatú, paradicsomos tésztát az önkénteseknek is vacsorára, mindezt széles mosollyal. A három önkéntes pedig nagyon jól egymásra talált, klassz egységet alkottak, és olyan jó volt, hacsak két hétre is, benne lenni egy igazán mély, tiszteletteljes, elvárások nélküli emberi kapcsolódásban, emlékszik vissza Andi.
− Találkoztam magyarokkal is, például két barátnő jött pihenni, akik együtt indultak, aztán ki-ki a maga ütemében haladt tovább, és este mindig találkoztak egy következő szálláshelyen és megosztották az élményeiket.
Sokan mennek sokféle indíttatásból, volt egy apa és egy nagyapa, akik hálából vállalták az utat, mert meggyógyult a kisfiú a családban. Az eredeti út nagyjából 800 km, átlagos tempó mellett egy-másfél hónap, de van, aki megcsinálja a felét, mert éppen annyi időre tud kiszabadulni a pörgésből, aztán egy évvel később ott folytatja, ahol abbahagyta.
Az út még mindig zajlik bennem
Andit zarándokfogadóként hívta magához ez az út, a barátnőjén keresztül, és úgy érezte, egy napot mindenképpen gyalogolnia kell, hogy megérezze ennek a misztériumát. Élhetünk bárhol, lehet bármi a foglalkozásunk, az élet gyakran üzeni, hogy akkor tesszük magunkért a legtöbbet, ha másokért teszünk, és ehhez olykor tálcán kínál eszközöket, és lehetőségeket a sors, csak észre kell vennünk.

− Kavicsokat hagytam magam mögött, és kagylót hoztam haza, egy szép fésűkagylót, ami a zarándokok jelképe lett, mert az igazi, teljes zarándoklat vége épp az óceánnál van.
Szeretném, ha mindig emlékeztetne, része voltam ennek az élménynek, része voltam az útnak, és remélem, hogy még lesz alkalmam a teljeset végig járni.
De a legfontosabb megerősítés egy ilyen élményben az, hogy ismerjük fel, ami már nem szolgál minket, és tegyük le a családunk generációs traumáit, ne adjuk tovább a gyerekeinknek, unokáinknak. Az önkéntesség pedig nekünk jó, akik vállaljuk, mi leszünk boldogabbak általa, és ha jól belegondolunk, mi is rengeteg mindent kaptunk-kapunk az életünkben másoktól, „csak úgy”!
Aki tud adni, annak mindig lesz miből és az életünk maga a Camino, attól a naptól kezdve, hogy megszülettünk, egészen az elmúlásunkig. Addig pedig érdemes gyakran kimondani: Buen Camino!, Jó utat!, mert aki elindul, az egyszer megérkezik, és a helyiek is tudják, hogy ennek a mondatnak minden zarándok számára súlya van.
Fotók: saját fotók
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

