Harmadik önálló könyve jelent meg nemrégiben Dr. Lukács Lizának. Az evési zavarokra specializálódott szakpszichológus váltott, és ezúttal más témához nyúlt. Hogyan szeretsz? című könyvében a kötődés témakörét vizsgálja, és már dolgozik is a következő kiadványon, ami egy hiánypótló, a két szakterület találkozáspontját is bemutató önsegítő kalauz lesz. Szakmai portré Lukács Lizáról.
„A bölcsességét, az odafigyelését és a szemléletmódját szeretem benne a legjobban. Meg a humorát és a nyíltságát.” Ezt Lukács Liza egyik barátja mondta, amikor arról kérdeztem a beszélgetésünkre készülve, hogy magánemberként miért kedveli őt.
– A hozzám közelállók valóban azt szokták kiemelni, hogy összetetten látom a dolgokat, ezer pontját egy-egy történésnek – bólint mosolyogva Liza, amikor felolvasom neki a fentieket. – Az evészavar témában is az vonzott, hogy ez a terület kifejezetten komplex gondolkodásmódot igényel. Talán ez is az oka annak, hogy húsz év után is úgy tudok leülni, hogy érdekel az ember velem szemben, mert nekem mindenki egy rejtvény, végtelenül izgalmas megfejteni, mi állhat vajon a tünetei mögött. És a humor egyébként itt is jól jön. Az abszurd humor nagy rajongójaként mindig megörülök, ha találok ehhez partnert.
A pszichológus legújabb, harmadik könyvében a kötődést járja körül. A rendkívül olvasmányosan megírt, ugyanakkor átfogó és alapos kötetben több szemszögből is rámutat a korai kötődés jelentőségére. Bár látszólag eltávolodik az eredeti szakterületétől, a könyvből nagyon is egyértelműen kiderül, milyen meghatározó a kötődési sebek gyógyítása a későbbi evészavarok terápiájában is. Ahogy az is, hogy a múltba visszatekintés mellett a mi kezünkben van a következő generáció sorsa is: ha a saját kötődési sebeinket gyógyítjuk, mi már nagyobb eséllyel nem görgetjük tovább a sérüléseinket és hiányainkat. Ebben a könyvben meséli el, hogy miskolci, lakótelepi kislányként mennyit ábrándozott arról, hogy milyen lehet balatoni gyereknek lenni. És bár a könyvből ez nem derül ki, felnőttkorában valóban a tó mellé költözött.
Az akaraterő hiánya nem számonkérhető egy túlsúlyos emberen – vallja Lukács Liza
– Okkal nem írtam bele: nem akarok egy tankönyvi példa lenni, hogy „lám, lám, arról álmodozott gyerekkorában, és tessék, megvalósította – magyarázza a szakember. – Azt sem szeretem, amikor arra akarják felépíteni a bemutatásomat, hogy az egykori anorexiás, aki kigyógyult és most „ezért” ő a hiteles evészavar-specialista. A saját élményem ahhoz képest, hogy az elmúlt 25 évben sokszáz evészavaros emberrel találkoztam és dolgoztam, csepp a tengerben. Ugyanakkor tudom, mennyire különbözik az a két élmény, amikor túlsúlyosként néztem egy vonzó ételre, és ahogy akkor, amikor már a helyére került az evés az életemben – emel ki egy fontos különbséget a saját megtapasztalás mellett szólva.
– Teljesen másfajta késztetést él át az az ember, akinek rendezett az evéshez való viszonya, mint az, akinek nem; az akaraterő hiányát ezért sem kérném számon senkin. De egy terápia nem szólhat az én múltamról, ott a kliens számít. A hitelességemet pedig nem az adja majd a páciens számára, hogy én is megjártam ezt az utat, hanem hogy leül velem szemben, és azokat a kérdéseket fogom feltenni neki, amit lehet, hogy még senki.
Sokan hiszik tehát azt, hogy Lukács Liza pályaválasztása a saját evészavarára vezethető vissza, de valójában a pszichológiát mint hivatást az emberek iránti kíváncsiság és korán megmutatkozó szociális érzékenysége hívta elő.
– Apám a miskolci gyermekvédelmi intézet igazgatója volt, és minden táborba, gyerekprogramra mentem én is. Mindig kinéztem magamnak a legelesettebb gyereket, aki még a hátrányos helyzetűek között is a sor legvégén volt. Elkezdtem felkarolni őt, bevonni a programokba. Lehettem nyolc-tízéves. Végül tizenhatévesen döntöttem a pszichológia szak mellett, mert kíváncsi voltam az emberi sorsokra.
Milyen messze van Miskolc Budapesttől?
Bár az őt tanárnak elképzelő szülei nem lelkesedtek a pályaválasztásáért, az osztályfőnöke támogatta, és ez nagyon sokat jelentett neki. De a Miskolcról a budapesti ELTE-re vezető út korántsem volt könnyű és kikövezett.
A kilencvenes években Miskolcot a fővárostól nem 180 kilométer, hanem egy világ választotta el. Nem mintha ezt akkor tudtam volna. Bele sem gondoltam. Csak beadtam a jelentkezésemet, és láttam magam budapesti pszichológia szakos hallgatóként. Nagy nehezen beszereztem és elolvastam a négy megadott kötelező szakkönyvet, amiből egy teljesen más tudományt ismertem meg, mint amit én korábban elképzeltem. A kudarc után, a második, sikeres felvételit követően szembesültem csak azzal, mennyire esélytelen is voltam. Hogy az ELTE pszichológiára a budapesti értelmiségi családok gyermekei hónapokon át, felvételi előkészítő tanfolyamokon ülve, meg magántanárhoz járva készülnek. Én pedig teljesen egyedül készültem, mindenféle támasz nélkül. A második nekifutásnál sem volt több segítségem, minthogy egy budapesti egyetemista srác küldözgetett nekem felvételi teszteket a felbélyegzett válaszborítékban – meséli.
„Az ország összes kórházi osztályán evészavarosokkal beszélgettem”
Amikor felvették, akkor sem volt épp egyszerű dolga, hiszen egyedül kellett megtapadnia a fővárosban, a pszichológia szak első éve sem az emberekről szól, hanem az elméleti, alapozó tantárgyak tanulásáról. De szerencséje volt, mert alig egy hónap után egy evészavar-konferencián találta magát Túry professzorék szervezésében.
– Nagyon fellelkesedtem! Innentől kezdve már módszeresen kerestem az evészavarokkal kapcsolatos cikkeket, rendezvényeket, konferenciákat, workshopokat, mindent, ami ezzel kapcsolatos. Túry Ferenc, aki a konzulensem, majd a szupervízorom is lett, azt vallotta, hogy a betegektől lehet a legtöbbet tanulni. Úgyhogy én elmentem minden olyan kórházi osztályra az országban, ahol evészavaros beteget kezeltek, megkerestem az osztályvezető főorvost, és megkértem, hogy beszélgethessek a beteggel. Kivétel nélkül mindenhol nyitottan és támogatóan fogadtak. Ezeknek az élményeknek nagy szerepe volt abban, hogy végül az egyetemen maradtam. A két szál, a hátrányos helyzetűek és az evészavarosok iránti érdeklődésem egyébként teljesen párhuzamosan haladt, csak az egyetem végén döntöttem el, hogy a Semmelweis Egyetem Egészségtudományok Doktori Iskolájába jelentkezem és a PhD-met mégiscsak az evészavarokból írom.
„A szemléletváltás az elhízás megelőzésében is segítene”
A disszertációját végül 2007-ben védte meg, majd a doktori iskola után még öt évig tanított, és a Pázmány adjunktusaként fejezte be az oktatói pályáját, sokat téve azért, hogy az anorexia és a bulimia mellett a túlevéses zavart és azok terápiáját is megismerje a szakma és a közönség. Mégis azt mondja, hogy még sok a tennivaló.
– Sem a kutatásban, sem az egyetemi katedrán nem éreztem annyira otthonosan magam, mint a tudományos ismeretterjesztés területén. Nyolc éve ugyan már hivatalosan is besorolták a pszichés betegségek közé a túlevést, a falászavart, de a mai napig megkérdezik tőlem, akár egy orvos is, hogy mi a különbség a bulimia és a falászavar között. Ráadásul dinamikusan nő a túlsúlyos és az elhízott felnőttek és gyermekek aránya Magyarországon.
Szívügyem, hogy az evés és a túlsúly pszichológiai háttere és annak rendkívüli összetettsége, például a kötődési problémákkal való kapcsolata a közbeszéd tárgyává váljon Magyarországon. Ez nemcsak egy szemléletváltást tudna elindítani az elhízás mai – egyelőre nem túl hatékony – kezelésében, de a megelőzésben is elengedhetetlen lenne.
„Írás közben az olvasó helyébe képzelem magam”
A könyvekkel kapcsolatos tervei mindig teljesültek: három önálló műve jelent meg eddig Lukács Lizának, több kiskötetben is szerepelt társszerzőként, olvasmányos, igényes könyvei kifejezetten népszerűek az olvasók között, és jelenleg is egy fontos, hiánypótló kiadványon dolgozik. Első hangoskönyve is hamarosan kijön, a Hogyan szeretsz? jelenik majd meg hanganyag formájában is.
– Nagyon szeretek könyvet írni, ez egy igazi alkotó folyamat számomra. Formálni a mondatokat, kiválasztani a legodaillőbb történeteket, amelyekben sokan magukra ismerhetnek, felfűzni egy gondolati és érzelmi ívre a fejezeteket mindig egy örömteli kihívást jelent. Mindvégig beleképzelem magam annak az olvasónak a helyébe, aki akár én is lehettem volna annak idején evészavarosként vagy túlsúlyosként. Most egy önsegítő könyvön dolgozom, ami végigvezeti majd az olvasót az evéshez való viszonyának megváltoztatásában. A kötődés területén is készülök új írással, ami várhatóan ez év végén jelenik majd meg egy könyvfejezet formájában. Amint újra lehet személyesen találkozni, a kiadómmal, országszerte több nagyvárosban tervezünk előadásokat, és online formában is izgalmas terveink vannak – fejezi be.
Fotó: Lukács Liza.
Hasonló inspiráló történetekről ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instgaram-oldalunkon is.
