Nagy utat tett meg Évi Orosházáról. Évekig küzdött az egészségügyi rendszerrel, nem sok sikerrel. Évi történetét akkor mutattuk be nektek először, amikor gyűjtést szervezett, hogy használható lábprotézise lehessen. Sajnos, a kezdeményezés sikertelen volt. Jött az újrakezdés, a szerelem és egy igazi happy end év végére. És még lett sokkal boldogabb is. Most pedig újra jár.
Másfél év telt el attól a bizonyos nyikorgó protézises esküvő óta. Elköltöztünk egy csodás helyre, ahol körbe nézve hegyeket látni. A legfontosabb viszont, hogy újra járok. Nem úgy még ahogy szeretnék, de járok.
Lassan egy éve kerestük fel Bajorország legrégebbi és legjobbnak mondott protézis készítő cégét. A magyarországi tapasztalataim alapján voltak fenntartásaim, de már az első alkalommal pozitív csalódás volt. A protetikus és a fizikoterapeuta látva a lábprotézist és hogy mennyire nem tudok menni biztattak, hogy lesz ez jobb is.
A méretvétel után, ahol beszkennelték a csonkomat (nem tudtam, hogy ilyen létezik) a papírok kitöltésénél megpillantottam a térdízület nevét és nem akartam elhinni.
Az én álom lábam kistestvérét fogom kapni! Hogy értsd: Trabantból átszállok a Mercedesbe!
Napokig nem akartam elhinni, azután meg pláne nem, mikor a biztosító inkább mechanikus térd ízületet javasolt. Az ideiglenes protézisre egy hetet kellett várni, ez idő alatt a protetikus a biztosítóval felvette a kapcsolatot és elmondta, hogy miért kell nekem a mikroprocesszoros térdízület. Hat hónap próbaidőt kaptam, én meg majd kiugrottam a bőrömből.
Pedig a java csak most jött.
Kéthetente jelenésünk volt Traunsteinban a cégnél, ahol van úgynevezett járóiskola. Matthias, a fizikoterapeutám minden alkalommal keményen megdolgoztatott és nem várt eredmény született.
Egy hónappal később a korlátok között megtettem az első önálló lépéseket. Bőgtem a felismeréstől, hogy igen is újra fogok járni. Minden egyes alkalommal újabb és újabb dolgokat tudtam megtenni.
Közben egy esés következtében eltörtem a csuklómat, melyet műteni kellett. Így megtapasztaltam, milyen az, amikor mentővel visznek, illetve a német kórházi ellátást. Tanulságos volt.
Kisebb fennakadást okozott, hogy aznap már bevettem a véralvadás gátlót, így haza küldtek, hogy két nap múlva menjek vissza. Elláttak rögzítő sínnel, illetve fájdalomcsillapítóval.
Szombat délután megműtöttek, kaptam éneklés nélkül platina lemezt és csavarokat vasárnap délben már otthon is voltunk. A német sebész jófejsége volt, hogy a kezemen lévő tetoválást érintetlenül hagyta.
Számomra az egész helyzet nem attól volt rossz, hogy fájt a kezem, hanem olyan kiszolgáltatott érzés volt, amit addig nem éreztem. Itt vagyok jobb láb nélkül és egy törött jobb kézzel. Nem volt könnyű a következő öt hét. A protézist sem tudtam egyedül felvenni, így hajnalban, mielőtt Miki dolgozni ment, segített felvenni. A balesetem nem volt akadálya annak, hogy továbbra is menjünk a járóiskolába.
Hétről hétre egyre több mindenre voltam képes. Lassan eljutottam odáig, hogy lakáson belül segédeszköz nélkül jártam. Hihetetlenül felszabadító érzés volt! Természetesen voltak rosszabb napok is, amikor fel akartam adni, mert valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Őszintén el tudom mondta a félelmeimet Matthiasnak, aki kitalálta, hogy zenére gyakoroljunk.
Ez egyfajta gátszakadás volt, ami feloldotta a félelmeimet. Először volt olyan lábprotézisem, ami olyan, mint egy kényelmes cipő. Napi 10-12 órát is tudtam viselni.
Közben telt a próbaidő. Egyre jobban haladtam, miközben rájöttem mennyi mindent elfelejtettem. Igen egyszerűen elfelejtettem. Az emlék megvan, hogyan kell csinálni, például leülni a székre és felkelni, de a valóságban mindezt újra meg kell tanuljam. A lépcsőzéssel a mai napig küzdök, azt például teljesen másképp kell újra tanulni.
Sokszor a járó iskolából hullafáradtan jöttem haza, miközben egyfajta dühöt és csalódottságot éreztem amiatt, hogy Magyarországon még esélyt sem kaptam erre. Sokáig magamat okoltam amiatt, hogy még mindig nem járok, miközben csak az volt a gond, hogy nem kaptam se megfelelő lábprotézist se megfelelő rehabilitációt.
Áprilisban Matthias és Tim elérkezettnek látták az időt, hogy elkészüljön a videó az egészségbiztosító számára, melyben különböző gyakorlatokat kellett csinálni a mikroprocesszoros lábprotézissel. És jött az újabb várakozás. A döntésre.
Ez idő alatt sok gondolat megfordult a fejemben, volt bennem egy belső félelem, hogy nem kapom meg. Ebből a negatív gondolatból egy Ausztriai kirándulás rántott ki.
Eng Alm-ban voltunk karnyújtásnyira a hegyektől 1200 méter magasan, gyönyörű helyen és ahogy néztem a hegyeket, elkezdtem sírni. Eszembe jutott egy orvossal folytatott beszélgetésem. „Éva, maga soha nem fog járni, a bal lábát is amputálják és kerekesszékben fog élni!” Erre én mit tettem? Megtanultam járni és a bal lábam is megmenekült.
Úgy éreztem, mindenre rácáfoltam, amit addig mondtak nekem. Az idő telt és az egészségbiztosító folyamatosan tájékoztatott a folyamat állásáról, így mindig izgatottan bontottam fel a leveleket.
Júniusban kaptam egy értesítést, hogy kérnek egy újabb videót, ahol a régi mechanikus térdízülettel kell gyakorlatokat csinálni.
A gyomrom összeugrott mert tudtam, hogy azzal nem tudok önállóan járni, az számomra nem biztonságos. Meg kellett csinálni, hogy a szakértői bizottság döntést tudjon hozni a számomra megfelelő lábprotézisről. Tim a mostani protézisen cserélte ki a térdízületet és bizony csak mankóval voltam képes menni. Legalább túl voltam rajta és jött az újabb várakozás. Jelezték, hogy augusztus közepéig születik döntés….
Pár napja Mikit hívta Tim, hogy GRATULÁL, megvan az én szuper lábam! Először nem akartam elhinni, majd elkezdtem sírni.
Másnap a hivatalos levél is megérkezett a biztosítótól, hogy átvállalják a költségeket. BOLDOG VAGYOK!
7,5 év után újra járok és van egy szuper jó lábprotézisem. Németországban.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
Kiemelt kép, fotók: Lábprojekt.hu
