Háromezer könyvön már biztosan túl vagyok…

Oláh Andrea ízig-vérig rádiós újságíró, a riportműsoroktól a turisztikán át az irodalmi magazinokig sok terepen kipróbálhatta magát, de manapság azt teszi, amire titokban és nyíltan is mindannyian vágyunk, hogy naponta akár több könyvet is olvassunk, méghozzá munkaidőben!

Adódik a kérdés, hogy gyerekként is falta-e a könyveket és mi volt a kedvence, hiszen Andi hetente olykor négy-öt történetet is feldolgoz, hogy aztán a rádió hullámain, lélekfürdető hangján mutassa be nekünk a könyvet és a szerzőt.

– Szerettem olvasni, igen. Anyukámat sokat láttam könyvvel a kezében, de nem volt semmi ilyen irányú nyomás nálunk – mondja.  – A szüleim nem irodalommal foglalkozó emberek, de például apukámmal mindig együtt készültünk a versmondó versenyekre. Természetes volt, hogy levettem a polcról, amit otthon találtam, és szerettem könyvtárba is járni. Anya mindig mondja, hogy álmodozó voltam, már egészen kicsi koromban elképzeltem, hogy mi szeretnék lenni. Az izgatott, hogy a világon mindenhez, ami érdekel, hogyan férhetnék közelebb? Elég hamar tudatosodott bennem, hogy ehhez olvasó emberré és újságíróvá kell válnom. Ezt mondjuk már kisiskolás koromban eldöntöttem – avat be. 

– Visszatérve az eredeti kérdéshez, Gianni Rodarinak a Jácint úrfi a füllentők birodalmában című könyve volt az első igazi kedvencem, amelyben a főhős a falra írja fel éjszaka az igazságot. Ezt nagyon sokszor elolvastam, annyira csodáltam a kisfiú bátorságát, felnőtt fejjel aztán megértettem, amikor az író élettörténetével dolgoztam, hogy miért is lett ilyen ez a figura? Kamaszként persze imádtam a Jane Eyre-t, az Üvöltő szeleket, ugyanakkor írók életrajzát, indiános könyveket, meg sci-fit is olvastam, szóval mindenevő voltam és ma is az vagyok.

Tudtam, hogy a könyvek lesznek a támaszaim

Korrektorként dolgozott a megyei lapnál, hogy írhasson is, majd a Magyar Rádió Debreceni Stúdiójában töltött évek tapasztalatával került a Kossuth Rádió akkor egyik legnívósabb műsorához.

– A Magyarországról jövök… aktuális társadalmi kérdéseket feszegetett, az ország minden pontjára eljutottunk mikrofonnal. Nagyon szerettem ezt csinálni, és a műsort vezetni is, de aztán egy átszervezést követően – és mert akkor már voltak irodalommal, színházzal foglalkozó munkáim is – a Gondolatjel című műsorhoz kerültem, ami valódi mély víz volt  – mondja Andi. – Olyan rádiós mogulok készítették azt a nívós irodalmi magazint, akikre felnéztem, és komolyan szorongtam, hogy 29 évesen képes leszek-e megállni a helyem a „nagyok” között? Sok álmatlan éjszaka után rájöttem, hogy a könyvek lesznek az én oszlopaim, azok meg fognak tartani, hiszen ami le van írva, azt – legyen az bármilyen téma – egyszerűen megtanulom, és akkor kérdezni is könnyebben tudok. 

Odaférni mindenkihez, aki érdekes

Andi 2002-ben egy induló kereskedelmi csatornánál, a Klubrádiónál kapott újabb lehetőséget, ahol elindított egy turisztikai műsort, a Go! Magazint és azzal párhuzamosan létrehozta a Napos oldalak (később Könyvklub) című műsorfolyamot, mert többé már nem akarta elengedni a könyveket.

– Tudtam, hogy a beszélgetős irodalmi műsorokat szeretik az emberek, de a könyv egy termék is, amihez kedvet kell csinálni az olvasóknak, hiszen óriási a választék a piacon. Igazam volt, ez a műsor 13 évig ment a Klubrádióban. 5 évvel ezelőtt lettem szabadúszó, azt találtam ki, hogy Könyvben utazom címmel olyan rádióműsort csinálok, amelyben minden összeadódik, amit tudok és amivel szívesen foglalkozom. Ez azóta a Trend FM-en hallható, és néhány napja itt is, a Női Váltó oldalán podcastok formájában (Itt, itt és itt) , aminek nagyon-nagyon örülök.

Megkérdezzük, vannak-e elemzési „sarokpontjai”, vagy csak hagyja, hogy hasson rá a történet? – Utóbbi – feleli Adni. – Persze vannak olyan témák, ahol fontos feltenni aktuális, társadalmi, szinte kötelező kérdéseket, de hogy honnan hová jutok el az interjúban, azt mindig a történet mutatja meg.

Úgy vagyok a könyvekkel, mint önálló entitásokkal, egy új könyv olyan, mintha egy addig ismeretlen emberrel kerülnék kapcsolatba, hagyom, hogy szabadon hasson rám, átfolyjon rajtam.

Sokszor kérdezik, hogy miért nem mondok „kritikát”? Hát mert nem az a dolgom. Én ajánlókat készítek, az a célom, hogy minden könyv megtalálja az olvasóját, de persze, ha valaki figyel a kérdéseimre, az kihallja belőle a véleményemet is.

Visszafelé is jól halad

De vajon adott már vissza könyvet? – érdeklődünk. – Volt ilyen. Ha azt érzem például egy tanulmánykötetről, vagy egy ismeretterjesztő könyvről, hogy nem fogok boldogulni vele, akkor képes vagyok az utolsó, összegző fejezettől haladni visszafelé, hogy könnyebben megértsem. Furcsa, de még mindig nem szoktam meg azt az élményt, hogy esetleg küzdök egy regénnyel, amíg olvasom, ám amikor a szerző ott ül velem szemben, és hallom, mi minden van a történet mögött, tulajdonképpen meg is szeretem azt a könyvet. De szerencsés vagyok, van annyi szabadságom, hogy ha egy könyv vállalhatatlan, vagy úgy érzem, nem tudok vele azonosulni, akkor visszaadhatom.

Fantasztikus érzés, amikor egy hallgató ír, hogy neki alig van ideje olvasni, de amiről a múltkor beszéltem a műsorban, azt elolvasta és tetszett neki, ajánljak még hasonlót! – meséli Andi, és megállapodunk abban, hogy nincs igazuk a vészharangot kongatóknak, akik az olvasási kedvet temetik. 

– Külföldi televíziós csatornákon látom, hogy manapság is mekkora ünnep lehet egy népszerű szerző új könyvének megjelenése, nálunk inkább az online felületeken és rádiókban találkozunk könyvekről szóló anyagokkal. Kétségtelen, hogy a fiatal generáció szokásai megváltoztak, de szerintem még ma is úgy működik a világ, hogy ha valamit meg akarunk ismerni, de nem tudunk elmenni oda, ha valamit át szeretnénk élni, de nem találkoztunk vele az életünkben, akkor olvasni fogunk róla.

Olvasni menő

De vajon mit szólnak a fiai ahhoz, hogy anya könyvmoly? – kérdezzük. – A nagyobbik fiunk 14 éves, és kicsi korától már, ha új gyerekkönyveket látott a kezemben, hiszen azokkal is dolgozom, azonnal rájuk vetette magát. Elég korán megtanult olvasni, hamar ráérzett az ízére, sikerélménye volt benne és szórakoztatta, úgyhogy ma is tízesével hozza a köteteket a könyvtárból. A kisebbik még hatéves és könyvvel a kezében megy ágyba, de nem azért, mert figyelmeztetjük erre.

– Egy normál méretű könyv nagyjából 3 óra és általában a kanapén olvasom  feleli Andi, amikor arról faggatom, mikor, hol és mennyit olvas?  Hajnali négytől akár, amíg a család alszik, és persze éjjel és nappal, mert imádja a munkáját. – Legutóbbi élményem Dr. Belső Nóra könyve, az Életciklusok és hangulatzavarok, erről van friss podcast is, de most kaptam meg Lackfi János Száll a kakukk a fészre című új kötetét, és épp újraolvasom Szvetelszky Zsuzsa és Bodor Eranus Eliza nagyon okos könyvét, A pletyka természetét, a szeptemberi könyvhéten vezetem majd a könyvbemutatójukat – mondja.

– De nagyon várom például Légrádi Gergely új kötetét. Már a Nélkülemet is nagyon szerettem, a férfival, aki betegsége miatt folyamatosan veszíti el az emlékeit, elgondolkodtató, ahogyan az örökké elfoglalt, menedzser típusú ember lassan ráébred, mi lehetett volna igazán fontos az életében. Nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet a mellette élő felesége története, és hogyan áll majd talpra, ha képes lesz elengedni a férjét? Erről szól a folytatás. Bevallom, az én munkámban ez a nagyszerű: könyvről könyvre találkozni írókkal, akik világokat, embereket, életeket teremtenek. Az írás számomra felfoghatatlan varázslat – osztja meg velünk, és hozzáteszi, ha tehetné, se csinálna mást. – Olvasni, utazni és erről beszélgetni, ezt szeretném mindig – lehetőleg még többet. Lehet is még fokozni, erre készülök ősztől!

Vélemény, hozzászólás?