Fest, restaurál, ételt és várost fotóz, és folyamatosan keresi a kreatív kihívásokat Huszár Boglárka, akit ötven felett is nap mint nap feltölt energiával a művészet. Élvezi, ha kiléphet a komfortzónájából, legyen szó a józsefvárosi főtemplom „mézeskalácsosításáról” vagy egy-egy izgalmas városfotózásról.
Öröm hallgatni, hogy hatja át a kreativitás Huszár Boglárka életét, ahogy öröm csodálni az alkotásait is. Műtermében különleges hangulatú városképek, kifejező portrék ejtenek rabul, az interneten csodásan megkomponált ételfotóiban gyönyörködhetünk, keze nyomát templomok antik tárgyai őrzik.
Egyik kreatív hobbija hozta magával a másikat, az alkotás lassan hivatássá érett benne, de mivel minden munkájában örömét leli, saját bevallása szerint egyiket sem érzi igazán munkának.
Új hivatást hozott a bátorsága
Állítása szerint kódolva volt, hogy a művészet lesz az élete, legalábbis a családi gyökereit tekintve.
Nagyapja falusi tanítóként nemcsak klasszikus műveltséggel bírt, de festett, zenélt, színdarabot írt és rendezett, szobrászkodott, s gyakran vitte magával a kisunokáját is az ártérbe festeni.
Bogi édesanyja akvarellfestő lett, s Bogi is a képzőművészetire készült, de nem vették fel, így – mivel az édesanyja szerint „textilipar mindig lesz” – textilipari mérnökként diplomázott.
Persze egy percig sem akart üzemmérnök lenni, el sem tudta képzelni magát egy gyárban, s amikor jött egy sugallat, hogy restaurátor szeretne lenni, örömmel átadta magát neki.
Lenyűgözték az utcán az épületdíszek, a felújítások, s az sem tartotta vissza, hogy híján van az ötéves restaurátorképző nyújtotta képzettségnek…
– A főiskola után naivan, de lelkesen egyszerűen bekopogtam múzeumokba, hogy szeretnék náluk dolgozni.
Valamilyen csoda folytán a műemlékvédelemnél felfigyeltek rám és felvettek restaurátornak, mindenféle képzettség és tapasztalat nélkül. Imádtam ott dolgozni, ráadásul nagyon hamar odaengedtek a komoly munkákhoz.
Hatalmas élmény volt először kézbe venni egy aranyozott antik képkeretet, sorban újítottuk fel a templomokban a szószékeket, oszlopokat, gyönyörű kazettás mennyezeteket – meséli Bogi, aki 16 évig dolgozott az osztályon, amíg azt egy tollvonással meg nem szüntették.
Akkor úgy érezte, ez egy jel, hogy másfelé kell elindulnia; igaz, a döntésében közrejátszott az a rengeteg erős vegyszer is, amellyel nap mint nap testközelben dolgozott… Szerencsére ma is van lehetősége betársulni egy-egy izgalmas munkába, munkatársaival nemrég fejezte be például a székesfehérvári székesegyház belső termének restaurálását, erről püspöki elismerő oklevél is tanúskodik.
Megfestette a vergődését
Festeni sem tanult, autodidakta módon képezte magát, s hamar eljutott a rendszeres kiállításokig. Légies városképeit, mint a misztikus budapesti hajnal, a máltai sikátor, a téli Isztambul vagy a ködben úszó London látképét sokan csodálják, ezek már akkor festménnyé állnak össze Bogi fejében, amikor megpillantja őket második férjével közös utazásain.
– Csak ránézek valamire és érzem, hogy ezt meg kell festenem! – mondja.
Ez az érzés vezérelte akkor is, amikor, önmaga számára is érthetetlen módon, egy belső sugallat hatására víz alatti alakokat kezdett festeni.
– Egy időben sok víz alatti nőt festettem, falak és indák között rejtőzve, s bár ezek a képek nem eladhatók, mint például egy városkép, úgy éreztem, muszáj kifestenem magamból őket.
Csak utólag raktam össze, hogy az egyik korábbi magánéleti válságomat, az akkori lelkiállapotomat jelenítettem meg a festményeken…
Akkor nem tűnt fel ez az összefüggés, utólag tudatosult bennem, hogy egyfajta terápia is volt nekem akkor a festés – mondja Bogi.
A festészet hozta magával következő hobbiját és választott szakmáját, a fényképezést is, egy idő után ugyanis rájött, hogy hiába a megrendelések és a szakmai tudás, profi portrékat csak profi fotó alapján lehet festeni.
– Hamar kiderült, hogy a megrendelők által hozott képek csak a legritkább esetben alkalmasak arra, hogy kifejező festményt készítsek róluk, ezért elhatároztam, hogy megtanulok fotózni. Már a fényképen meg kell ragadnom a modell személyiségét, úgyhogy beleástam magam a fotózásba is, ami persze magával ragadott… – mondja Bogi.
Akkor még nem tudta, hogy a fotózás megélhetést is fog jelenteni számára, évek óta ő az egyik fotósa a józsefvárosi kerületi lapnak.
Aranymetszés a konyhaasztalon
Innen már csak egy ugrás volt az ételfotózás, amibe az összetettsége miatt szeretett bele.
– Ez egy nagyon komplex alkotói folyamat, nem olyan, mint amikor egyszerűen lefotózol valamit, ami „ott van”… Ki kell találni a koncepciót, a hangulatot, összeválogatni hozzá a kiegészítőket, elkészíteni és dekoratívan kitálalni, dekorálni az adott ételt.
Festőművészi látásmódja teszi, hogy egyik-másik ételfotója olyan, akár egy festmény, mesterien játszik a fénnyel és rögtön rááll a szeme a tökéletes kombinációra és színharmóniára.
Nem véletlen, hogy sok fényképére tökéletesen rá lehet illeszteni a harmonikus kompozíciót garantáló klasszikus mintákat, például az aranymetszés spirálját.
Amikor kimegy a piacra, önkéntelenül is olyan szemmel nézi az árut, hogy mi az, ami jól mutatna a képeken, elég fotogén-e a paradicsom, vagy milyen jól nézne ki a fotón, ha oldalról belógna az a kis virág…
Adja magát, hogy a gyönyörű fotóháttereket is ő festi – néha a tányérokat sem kíméli -, ha éppen szüksége van a túrós rétes alá egy türkiz alapra, nem tétovázik.
Az extra kreatív feladatok a konyhában is megtalálják:
tavaly karácsonyra a józsefvárosi főtemplomot mintázta és festette meg élethűen mézeskalácsból, de volt már, hogy az őszi erdő lakóit „mézeskalácsította”, természetesen gyönyörűen megfestve minden darabot.
„Élvezem, ha nézőpontot kell váltanom”
Sok kortársával ellentétben Bogi kifejezetten élvezi, ha kiléphet a komfortzónájából és kipróbálhat, tanulhat valami újat, ezért elébe megy a kihívásoknak. Többek között egy ételfotós csoport aktuális felhívásait figyeli.
– Ezek segítenek kilépni egy kicsit a komfortzónámból. Legutóbb például a minimál volt a téma, ami azért volt izgalmas, mert nagyon nem én vagyok.
A saját stílusomtól távol áll, én szeretek sokféle elemet használni a fotóimon, de éppen ezért élveztem, mert nézőpontot kellett váltanom. A hobbifotós barátaimmal is erre hajtunk, gyakran indulunk fotósétára Budapesten, mindig más szemszögből fedezve fel a várost. Volt, hogy a fény-árnyék hatás került a képeink középpontjába, most pedig elhatároztam, hogy egy darabig fekete-fehérben fotózom.
Ez nagy kihívás nekem, mert mindig színesben dolgozom, a vásznon és a fényképeken is. Ezt szeretem az ilyen inspiráló „feladatokban”, hogy egy kicsit más szemszögből nézek ilyenkor a világra, ez a játékosság, rugalmasság pedig hatással van a gondolkodásomra is!
Fotó: Huszár Boglárka
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
