Amikor a pszichológus megkérdezte, mikor gyűrt maga alá először a fásult, depresszív hangulat, nem tudtam dátumot vetni elé. Egyszer csak bekúszott az életembe, mint a dagály. Egyre mélyebbre húzott a mozdulatlanság, aztán már ahhoz sem volt kedvem, amit szeretek csinálni, vagy ami alapvető társadalmi vagy higiéniai követelmény.
Pedig rendszerető, vonalas ember vagyok, mégis bénultan néztem a pohár vizet, amiből inni kéne, vagy stabil oldalfekvésben gondolkodtam az álomba sírás előtti hosszú órákban azon, hogy micsoda előnyökkel járna egy nettó hét perces zuhanyzás.
Hello darkness, my old friend – a szorongás kis hazánkban
A szorongás korábbi cikkünk tanúbizonysága szerint is egy tárgy nélküli elkerülő válasz valamilyen minket ért ingerre. A félelemtől az különbözteti meg, hogy nincs tárgya, ellenben kereshet magának, mondjuk létrejöhet e mentén egy fóbia, fokozódhat pánikká, bármi.
A magyar lakosság nagyjából 17-18 %-a szorong, a nők inkább, mint a férfiak. Valahogy nem érkezik meg bennem az áhitat exclusive clubcard tulajdonosként.
Adatok és számok, ebből lehet táplálkozni és építkezni, tök jó. Mégis olyan távoli, mintha csak állnék a Duna partján, és el kéne képzelnem, milyen lehet egy olyan országban, ahol sosem jártam. Mondjuk felvidéki kislányként ezek voltak a Duna parti mindennapok. Elképzelni. Azt az idegen országot ott, ahol hangosan beszélhetnek magyarul. Ez az exkluzivitás akkor jobban érdekelt. Az elméleteim csak vastagítják a köztem és a világ közt lebbenő fátyol vastagságát.
És akkor jön a pszichológus következő sejtelmes alákérdezése, amire nem is emlékszem, csak az utána következő fullasztó levegőtlenségre, meg a szóra kérdőjellel a végén: kiégés?
Burnout, a parázsló reménytelenséggel kikövezett út
Szóval a generalizált szorongásra jött egy kis burnout. Az én kiégésem többtényezős folyamat volt, tipikus esete annak, amikor az ember életében minden egyszerre történik.
Az egzisztenciális alapok, mint lakhatás, élelmezés, a teljes testi, lelki és szociális jólét vagy épp a munkahely biztonsága egyszerre remegtek meg,
ami tovább gyűrűzött a párkapcsolati alapjaim vagy épp a szociális hálóm felé.
Bedőlt az egész kártyavár.
A világon semmihez nem volt kedvem. Az életemet kitöltő csodálatos folyamataimban, vagy a kiégés ellen egyébként valóban hatásos, a hormonháztartást, a keringést meg a qi áramlást segítő sportolásban, a meditációban, a táncban, az éneklésben, a lövészetben, a gyógynövénytanban, az olvasásban, még az erdei sétákban is a nehézséget láttam.
Nem tudtam írni. Konkrétan nem jutottak eszembe szavak, nem volt mit mondatokká formálni, ami mondjuk jobb is, mert maga a formálás sem ment volna.
Sokkal könnyebb lenne a kiváltó okot egy kellemes vasárnapi délután kiállítani a lőtér homokos talajára, és megsorozni a céltábla helyén, de igazából nem tudok haragudni, meg nem is akartam a folyamatom során.
Ezzel az állapottal megyünk tovább, úgyis lesz valahogy, gondoltam.
Egyszerre voltam végtelenül fásult, és itt-ott átjárt a nyugalom is, hogy ennél azért durvább dolgokat is átéltem.
Egy kis burnout, modern korunk boszorkányégetése nem kottyanhat meg. Hát, sokszor éreztem tökéletes kilátástalanságot.
Fogalmam nincs a váltópontról, egy ideig belülről rugdostam magam, hogy felkeljek, és ünnepeljem a legnagyobb eredményeim: fogat mostam. Wow! Begyújtottam a kandallóba. Szenzációs. Dolgoztam. Elképesztő! Pontosan tudtam, mekkora önámítás, amit csinálok.
Nekem, aki korábban hegyeket mozgattam meg, aki emberekért volt felelős, aki másokat tartott meg önismereti körökön, aki interjút készített Torgyán Józseffel, nekem most tényleg az a legnagyobb teljesítményem, hogy az életben maradásért küzdök, pedig háború sincs?
Igen, és ez háború. Na, és akkor mi van? A biztonság kedvéért folyamatos harcaim dúltak a fejemben élő ítélőszékkel is, hogy ne ostorozzam már magam, fogadjam el, hogy most valamiért ez van. Nem is érdekes, miért, csak legyek ebben. Helyezkedjek bele. Mire van szükségem most, ami elérhető távolság számomra?
Ölelésre és oltalomra, jött a válasz.
…És onnantól nem rugdostam, hanem öleltem magam.
Meg persze kisírtam kétszer a Dunát, azóta is olyan a szemkörnyékem, mint Kutaisi ege alatt a villanydróthálózat, arcmasszázs meg éjszakai petrezselymes szemkörnyékápoló aloe verával ide vagy oda.
A világ minden fájdalma összegyűlt, egy idő után már annyira untam, hogy a buddhista alapképzéses tanulmányaimat előtúrva agyam könyvtárából azt mantráztam, hogy minden érzőlény fájdalmát én szeretném elbőgni.
Ha már úgyis jön, fájjon nekem mindenki más helyett, gyerünk.
Ahogy a híreket nézem, nem jártam túl sok sikerrel. A könnycsatornákon keresztül hagytam a tisztulást, és mindent hagytam megélni. Nem kerültem el a fájdalmat, vagy ahogy a Kungfu pandában mondják, a sorsot.
Nagyon-nagyon sok önkontroll kellett ennek a végén, legalábbis amennyit az állapotom engedett, hogy a ló túlfelére esve ne váljon ez a hagyás kontraproduktívvá. Hogy ne vérezzek el az önsajnálat kardjába dőlve.
Nem tudom megtippmixelni, hogyan sikerült, de túllendültem. A túllendülés svungja viszont csak akkor tenyerel az ember fara alá, lökve egyet a hintapalintán, ha a legaljáig ereszkedünk, éppen kényelmetlenül feltéve még a lábunkat is. Ez pedig fáj.
És onnan se cukormázas a visszatérés.
Még mindig ködfátyolba borkolva mászkál az ember a világban oda nem illő elemként, még mindig be-berántja a fosztóképzős főnévképzővel ellátott érzelmi állapotok valamelyike.
Sok a bizonytalansági tényező, és itt jön a még kellemetlenebb rész, ami nekem ugyan bejött, de tanácsként senkinek nem tudom adni, mert fogalmam sincs a tuti receptről…
…ugrás a bizonytalanba
Nem sodródni és nem elengedni dolgokat, mert az szőnyeg alá söprés, ami csak elmélyíti az állapotot. Hagyni megtörténni egy aktív állapot – mondta a terap, aki a reggeli meditációim vezette, amire a kiégés végefelé itt-ott el tudtam menni.
Még mindig elképedek, honnan vettem ehhez erőt magamon, de megtörtént.
Hagytam, hogy a lakhatási kérdésekre megérkezzen a válasz. Hagytam, hogy ne tegyen tönkre a folyamatos ingázás okozta energiavesztés. Hagytam, hogy azok a toxikus kapcsolódásaim, amelyekhez gazdasági okok miatt ragaszkodtam, lemorzsolódjanak. És amint a munkahelyemről eltűntem, nem akartam elhinni, de megindult a változás.
Hagytam, hogy újra visszakússzanak az életembe az építő köveim. A sport. Lassan, nagyjából métereket haladva kocogtam, úsztam.
Elővettem az ashtanga asanákat. Adaptogéneket tettem a vizembe, amiből hol tudtam többet inni, hol nem.
Megengedő voltam magammal, és mindig csak finoman, lassan haladtam magammal, mint egy útmutatásra váró kislánnyal, aki nem tudja, mit kell most csinálni.
Magyaráztam magamnak és türelmes voltam.
Ölelés, ölelés, ölelés.
Visszatért az életembe a főzés. Az evés. A baráti találkozások, az olvasás, szépen lassan az élet öröme. Kezdtem megérteni folyamatokat, és ma már fellebbent a fátyol is. Kicsit tisztább a kép, eltűnt a dunai köd, a víz és a part élesen elválik.
Az első alkalommal, amikor le tudtam úgy ülni, hogy dőlt belőlem a szó, és hosszú idő óta először élveztem az írást, elsírtam magam.
Aztán meg röhögtem, hogy a keserűn kívül végre örömkönnyek is jönnek ki belőlem. Leírhatatlanul felszabadító, amikor örömödet leled valamiben, amiben eddig akartad, de nem tudtad.
Apró lépések a ködben
Nagyon sok házi praktika és kiégés specialista által összeállított terv létezik a burnout ellen, és nem én leszek ebben a megmondó főpapnő, csak néhány meglátást tudok ide tenni, ami az én esetemben segített.
Amikor a 12 pontból csak azért 11-et pipálsz ki a kiégés tesztedben, mert a “család teljes ignorálása”csak a családalapítás hiánya miatt nem valósult meg, meglehetősen nehéz elindulni, én nem is várom el ezt kiégett embertől.
A bénulás apró lépésekben jut el a fenn említett ugrásig, amin egyáltalán nem segítenek a “lásd meg a szépséget az életedben”, a “vedd rá magad azonnal a sportolásra” és hasonlóan önhitt, toxikus pozitív tippek.
Tényleg kicsiben kezdj
Ha már az ajtófélfán nyújtottad a karod úgy, ahogy két hónapja egyetlen egyszer sem, jó vagy. Ha végre sikerült salátát csinálnod magadnak, vagy leülnöd legalább egyszer normálisan étkezni, tökéletes. Ha letörlöd a telefonodról a Facebookot, de az Instát még nem, több vagy mint szuper.
Aztán minden halad szépen, sorjában, de nem egy 0-ról szigetkör lesz a sorvezetőd.
Bár, ha megy, akkor a bemelegítés-sportolás-nyújtás elve mentén csináld, lehet, az lesz a te belevetődésed. Kísérletezz, de ne ostorozd magad, valami ilyesmit zengnek kórusban a coachok is. Ebben mondjuk igazuk van.
Barátok, kapcsolódás, rutinok
Nekem óriási szerencsém, hogy mindenféle kóbor macska szegődött mellém az évek során, akik felé felelősséggel tartozom. A minimálisan pislákoló megfelelési kényszeremmel karöltve a felelősségtudat adott egy homokszemnyi rutint a napomba, amit sosem engedtem el. A reggeliztetés és vacsoraosztás nem maradhat ki, hiszen ők tőlem függnek.
Ez a gépiesen végzett feladatsor volt az, ami nem hagyta teljesen veszni a folyamataim, amik mint a tűz, szépen lassan, szikráról szikrára pattantak tovább. A gépiességbe pedig visszakúsztak az érzelmek is.
Kérj segítséget! Ha elutasítanak, menj máshoz!
Mertem segítséget kérni, ami nálam nagy szó. Bár az utolsó pillanatra hagyom, tehát amikor az én klaviatúrámat elhagyja a “légyszi”, az már a vég. Ott már csak a szalmaszál tart. Szintén a szerencse számlájára írom, hogy remek barátokkal és terápiás múlttal rendelkezem, ez a kombináció kincset ér, és nem lehetek elég hálás a támogatásukért.
Ha a kiégés kellős közepén kezdek el egy terápiát, és nem járok már évekkel előtte a mentális egészségemet karban tartva, nem is tudom, hogy bírtam volna, bírtam-e volna egyáltalán ép ésszel.
Ha közöd sincs a kiégéshez, javaslom: még az előtt látogass szakembert, hogy tüneteket észlelnél magadon.
Még friss a ki nem égett élményem, nem tudom azt sem, tartós marad-e ez az állapot.
Amikor a Marketingfesztivál Női Váltó kerekasztal-beszélgetésén hallgattam Szabó Ágit, a Virtuális Irodaház alapítóját arról, hogy más országokban kiégés programmal segítenek munkavállalóknak, azért összeszorult a gyomrom a dühtől.
Mert az utolsó főállásomban egy kiégés specialista tanácsát megfogadva explicit kértem segítséget. Hát, a kislányként áhított másik ország nem az, amiről Ági beszélt. Ellenben a jelenlegi életem egyik ékköve lett a szabadúszás, csak hogy pozitív kicsengéssel zárjam a sort.
Adj segítséget!
Feedback, barátaim. Míg a degradálásban fuldoklunk idehaza, a pozitív visszajelzésekkel valahogy fukarkodunk, amelyekből most valami januári bolygóállások miatt bőven kaptam.
Kedves vagyok és figyelmes, teszek magamért. Újra körülleng a múzsám illata. Jó vagy a munkádban, Anni! Hallatlanul örülök ennek, én is érzem a pozitív változást.
De könyörgök! Valós időben mondd az embereknek, bárkinek, ha jó! Ha tetszik! Ha tetszik, amit csinál!
Nem tudhatod, mennyire van mélyen, és mennyire égető szükség van a te valós dicséretedre! Hónapok vergődését, minimum két és fél ránc mélyülését és az 5,3 mmol/ liter koleszterinemből két tizedet spóroltam volna meg, ha az októberi dicséret októberben jön. Bőven kompenzálta volna a kiherélésemen munkálkodó emberek tevékenységét, és a nem létező önértékelésem egy félmondat.
Bár a kiégésem többtényezős (volt?), ez mégis óriásit nyomott volna a latban.
Szóval ha egy dolgot viszel el ebből a megéléshalmazból, az ez legyen: ha neked valamilyen oknál fogva jó, amit a másik csinál, dicsérd meg őt őszinte szívből. Nem kell cicomázni, ha nem vagy a szavak embere. Csak hitelesen, de tedd meg.
Kiégtél? Amúgy rajtad múlik az állapotod!
Persze tök jó, ha egyedül ugorjuk meg ezt a nehézséget, erősebbek és bölcsebbek leszünk egy Sambhala harcosnál ezáltal, ám tényleg sok múlik ilyenkor a segítségen.
Ami akár egy mosoly is lehet. Egy odatolt bögre tea, hogy figyi, látom, hogy most nem jó, beszéljünk, most elbírom. Itt vagyok.
Mondjuk nem mélyül el annyira a kiégés, hogy a legaljáig le kelljen menni, hanem 1-2 hét pihenéssel és egy kis életmód átszervezéssel vissza tudunk térni a kerékvágásba. Az persze tény, hogy a munkát a kiégett embernek kell beletennie, és a nem éppen könnyű megfejlődési folyamat az övé.
Az a szív melegéből érkező bögre tea viszont segít emlékeztetni, hogy nincs egyedül ezen a világ hidegnek, zordnak, fátyolködösnek tűnő Duna partján.
Kiemelt kép: Unsplash
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
