Persze, irigylésre méltó élet, de nem akkor, amikor a 30 kilós bőrönddel felszállnak a turnébuszra és fekszenek a székeken kócosan, álmosan, hogy sokszor 5-6 órás utazás után megérkezzenek a következő állomásra.
Bejárták a fél világot, de sokszor kellett választaniuk aközött, hogy megnéznek egy nevezetességet vagy inkább pihennek, készülnek a fellépésre, hogy a maximumot nyújtsák.
– A Lord of the Dance 25 éves évfordulója alkalmából idén Dublinban tartott premier volt karrierem egyik csúcspontja. Ez a márciusi előadás attól volt különleges, hogy a közönség nagy részét a szakma nagyjai alkották.
Megható volt a jelenet, amikor az előadás nyitó ceremóniájaként a színpadra hívták az összes táncost, aki az eredeti 1996-os VHS kazettán szerepelt és ott volt a következő generáció is, a fiatal tanítványok. Sosem izgultam ennyire, pedig addigra már volt gyakorlatom, rutinom. Azt hittem elájulok.
Ez másfajta izgalom, lámpaláz, mint amikor a szeretteinknek táncolunk, hiszen nekik minden lépés tetszik és büszkék ránk, de itt a szakma krémjének kellett megmutatni mit tudunk. – emlékezik vissza a nagy pillanatra Andrea.
Hála
Édesapjuk, – aki lassan 30 éve, hogy akkori munkahelyéről hazavitte a videokazettát és az első pár sztepp tánccipőt, – és édesanyjuk a közelebbi helyszínekre, Bécsbe, Pozsonyba vagy Londonba mindig boldogan utaznak el, hogy élőben lássák, hova jutottak szorgalmukkal, kitartásukkal gyerekeik.
– Próbáljuk meghálálni szüleinknek, hogy támogattak bennünket abban, hogy megvalósuljon az álmunk. Egyik évben a Broadwayen léptünk fel és eszembe jutott, hogy anyáék soha nem voltak még az Egyesült Államokban, pedig mindig vágytak oda. Azt éreztük itt a remek alkalom, hogy egy kis meglepetéssel kifejezzük hálánkat, köszönetünket a rengeteg támogatásért, amit kaptunk tőlük.
Öcsémmel együtt megvettük a repülőjegyeket, apa munkahelyével titokban leegyeztettem a szabadnapjait és amikor mindent elrendeztünk, felhívtam őket és közöltem, hogy csomagoljanak, mert New Yorkba utaznak, hogy a Broadwayen ők is tapsolhassanak nekünk. – emlékezik vissza Adrea.
Meddig és hogyan tovább?
Meddig lehet ezt csinálni? Szokták mondogatni, hogy ez a tánc tönkreteszi az ízületeket, de mostanra már sok új módszer van arra, hogy a táncosok vigyázzanak magukra, regenerálódjanak és óvják az izmaik erejét, rugalmasságát. Andi azt mondja, hogy addig táncol, amíg képes fizikailag a tökéletes mozgásra. Férje, Zoli idén lett 44 éves. Andi nem ismer Flatley-n kívül olyan aktív férfi ír táncost, aki ennyi idősen is ilyen színvonalon táncol.
– 23 éve táncolok, természetesen voltak hullámvölgyek, mi is elfáradunk és vannak időszakok amikor már új impulzusokra vágyunk. Nekünk ebből a szempontból kapóra jött a covid. A kényszerpihenő idején először a kertünket csinosítgattuk, majd mindketten tanulni kezdtünk. Ekkor mentem el a Mandala Jógastúdió jógaoktató tanfolyamaira és a legjobbtól, Pápa Gyöngyvértől tanulhattam. Neki köszönhetem, hogy megtaláltam azt a helyet, ahol majd szeretnék dolgozni, ha az aktív táncot abbahagyom. Hálás vagyok, hogy megtaláltam azt a szakmát, ami a tánc után következik.
Mondhatni, hogy már sok mindent elértem a karrierem során. A női tánckar vezetője is vagyok. Ha bekerülsz az együttesbe, először kartáncos vagy. Ha elég kitartó és ügyes vagy akkor megkapod a szóló szerepet.
Az én táncos karrieremet, sőt az eddigi életutamat végig áthatotta kedvenc idézetem, ami angolul úgy szól: Good things come for the ones who wait, azaz A jó dolgok azokkal történnek, akik tudnak várni.
A tánckarvezető
Négy éve aztán újabb mérföldkő érkezett Andi életébe. Tánckarvezető lett. Emlékszünk még kedvenc mondására? A jó dolgokra várni kell. Andi sokáig látott el kisebb asszisztensi feladatokat, szívesen helyettesítette az aktuális tánckar vezetőt és sokáig úgy tűnt, ha itt lesz az ideje, ő kapja meg a vezetői pozíciót.
Végül egy sokkal fiatalabb lány kapta meg a rengeteg szervezéssel járó feladatot, így Andi elengedte ezt a vágyát. Ám a lány váratlanul felmondott és Andi vezetheti a női tánckart. Az angolszász együttesben most ők: Andi, Bandi és Zoli hárman magyarok. Egyébként ír, angol, skót, amerikai, kanadai táncosokból áll a csapat.
Andi számtalan versenyen vett részt, megszámlálhatatlan fellépés van a háta mögött, tánckar tagból szóló táncos, majd a tánckar vezetője lett, sőt férjét is az ír sztepptáncnak köszönheti. Mindent elért, amit a társulat tagjaként elérhet valaki.
Egyetlen nagy vágya van még. Hogy táncolhasson abban a karácsonyi tematikájú előadásban, aminek tavaly kezdték el a próbáit és amiben férje, Zoli Michael Flatley társ koreográfusa.
– A legnagyobb boldogság lenne egy olyan darabban táncolni, aminek a megszületésében Zoli keze is benne van. Gyönyörű lezárása lenne ez a tánc karrieremnek – mondja Andi és újra a meghatottság látszik a szemében.
Meg az, hogy hisz abban, hogy kedvenc mondása majd most is beigazolódik. A jó dolgok azokkal történnek meg, akik képesek rá türelmesen várni.
Fotók: Pap-Krén Andrea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
