Olyan filmekből ismerjük, mint a Tökéletes gyilkos vagy a Rossz versek, a Magdolna női főszerepéért pedig megkapta a Bujtor István-díjat. Nemrég láthattuk a Mintaapák című sorozatban, és ha épp nem forgat, akkor szinkronizál vagy színházban játszik. Ha kell, kemény munka árán a lelke legmélyére is lemegy Nagy Katica, hogy megkeresse magában, amire egy-egy karakterhez szüksége van. A fiatal színésznőnek van olyan sötét szerepe, amit napokig nem tud letenni.
Erős nők, törhetetlen karakterek, nagy drámai szerepek, film, színpad és szinkron – még csak két éve végeztél, de már dúskálsz a szerepekben, miközben sok színész arról panaszkodik, hogy túlképzés van és kevés a lehetőség. Mit gondolsz, mit látnak benned a rendezők?
Jókor voltam jó helyen, jó emberekkel találkoztam, és persze szerencsém volt, amiért összeteszem a két kezem. Lehet, hogy mindenki mást lát bennem, én mindenesetre igyekszem mindig nagyon önazonos lenni.
Sokan látnak belém keménységet, férfias vonásokat, „törhetetlen” karaktereket. Anyukám mindig mondja is, hogy „játssz már valami vidámabbat, mert ebbe bele fogsz őrülni…!”
Minden személyiségnek vannak olyan erőteljes jegyei, amelyeket nem lehet levetkőzni és amelyek alapján bizonyos karaktertípusokat belelátnak az emberbe; ez egyébként a szinkronban, a hangkaraktereknél is így van. Én igyekszem magamban minél több vonást megtalálni és kimunkálni, minél több karaktert a magamévá tenni. Rengeteg személyiségjegy van bennem, amelyeket elő lehet bányászni, még ha ez néha kemény munka is. De elengedhetetlen, mert én nem hiszek abban, hogy kívülről létre lehet hozni egy karaktert.
Bármilyen a szerep, mindig belülről építkezel?
A fókusz belül van. Hol hordozom magamban a szükséges jellemvonást, tulajdonságot és meg kell találnom magamban azt a részemet, hol azt az élethelyzetet keresem, amelyben hasonlóan éreztem vagy viselkedtem, mint az adott karakter. Aztán elkezdem összemosni a határokat, és egy csatornát nyitok, amelyen keresztül közvetítem a gondolatait, az érzéseit.
Vannak nagyon ellentmondásos szerepeid is. Mindig sikerül megtalálnod magadban a közös vonásokat a karaktereddel?
Eddig mindig eljutottam oda. Egyetemistaként voltak ezzel problémáim és kudarcélményeim, de mára túlléptem ezen. Van, amikor azonnal, ösztönösen, zsigerileg érzem a karaktert, és rögtön megvannak a mozdulatai, a hangja, annyira érzem magamban. Máskor meg annyira eltartom magamtól, hogy nem találom, olyan kevéssé van meg bennem…
Idén például bemutattunk egy darabot – nagyon rövid próbafolyamat után –, amelynél csak a harmadik előadáson éreztem azt, hogy igen, megvan, most már az enyém a szerep. Hogy érzem a lényegét és elfogadom magamban. Az elfogadás is fontos, mert ha nem történik meg, akkor eltartom magamtól a szerepet, és akkor újra el kell kezdenem felépíteni, egy másik irányból.
– Minden darab egyben egy önismereti út is számodra?
– Igen, és éppen ettől csodálatos minden próbafolyamat. És azoktól az intenzív érzésektől, interakcióktól, lelki kapcsolatoktól, ami a többi kollégával kialakul köztünk közben.
– Eddig inkább a drámai, sötétebb tónusú darabok, a karcos karakterek találtak meg, akik erősek, de közben meg gyakran törékenyek is. Formáltak rajtad a szerepeid?
– Lehet, hogy ez egy összetett élettani folyamat eredménye, mert abban a korban vagyok, amikor ez egyébként is időszerű, de azt vettem észre, hogy sokat komolyodtam. A mély szerepek, szép drámai alakítások nyomán többet gondolkodom azon, mi a dolgok súlya, mi az, ami valóban értékes az életben, milyen értéket tudok én létrehozni, és menyire könnyű elcsúszni valamin…
Azt is érzem, hogy elkezdtem a biztonságot keresni, az emberi kapcsolataimban éppúgy, mint az otthonom kialakításában, a rutinjaimban.
Ennek a mélyülési folyamatnak a részeként igyekszem visszavenni a pörgésből is, jó értelemben lassítanak a szerepeim.
Annak ellenére, hogy vágysz a biztonságra, nemrég váltottál a szabadúszó létre…
Szerettem a budaörsi társulatot, de most sokkal szabadabbnak érzem magam. Van bennem bizonytalanság, jön a gyomorgörcs, hogy vajon mi lesz jövőre, ilyenkor az ember rögtön elkezdi egy kicsit megkérdőjelezni magát… Szerencsére idén minden jól alakult, bőven van munkám. A társulati létben azonban el lehet kényelmesedni, ott nincs az emberben az a túlélési ösztön, ami ugyan nem mindig kellemes, de belőlem a legjobbat hozza ki. Egyébként mostanában kezdem elengedni a görcsölést.
Korábban egy-egy casting előtt úgy gondoltam, hogy belehalok, ha nem kapom meg a szerepet. Ma már tudom, hogy nem fogok belehalni, mert a világ rendje az, hogy ötvenből egy meghallgatás az, ami bejön…
Említetted, hogy mindenkiben vannak erőteljes, levetkőzhetetlen személyiségjegyek, amelyek részben meghatározzák a lehetőségeit is a pályádon. Te mit mondanál a sajátjaidról?
Talán az erős transzformációs energiámat emelném ki, hogy képes vagyok állandóan megújulni. A legaljáig lemegyek a dolgoknak, szélsőségesen kimaxolom a helyzeteket, mélyen megélem őket, de mindig tudok regenerálódni utána. Nagy lelki erőm van, úgy érzem, mindig számíthatok magamra.
Az is a sajátom, hogy nagyon tudok szeretni, mély érzéseim vannak. Sokszor ugyan zárkózottnak és hűvösnek tűnök, de akiket szeretek, azokhoz nagyon ragaszkodom – és egyre inkább.
Emellett maximalista vagyok, óriási elvárásaim vannak magammal szemben. Ez korábban sok feszültséget okozott, de már változom. Észrevettem, ahogy egyre jobb vagyok a szakmámban, és már érzem a haladásom dinamikáját, annál jobban kezdek megnyugodni.
Súlyos helyzeteket élsz meg a színpadon, gyakran olyan, nagyon is mai és aktuális témák nyomán, mint a családon belüli erőszak, a drogfüggőség, vagy az abúzus. Ilyenkor mennyire fájdalmas az azonosulás?
A „Rekviem egy álomért” például, amelyben egy drogfüggőségbe sodródó és egyre inkább leépülő lányt játszom, nagyon nehéz darab, depressziós, fájdalmas érzéseket kapar fel bennem.
Észrevettem, hogy amikor játszom, előtte két napig és utána még egy napig valami piszkál belülről, van bennem egy depresszív érzés.
Ma már tudom, hogy nem én vagyok rosszul, csak a lelkem, amiért egy ilyen erős érzést engedek át magamon. Nehezen tudom letenni a szerepet, de miután ezt tudatosítottam magamban, kitaláltam tudatos oldásokat, így már egy kicsit könnyebb a dolog.
Mindannak alapján, amit eddig meséltél, látszik, hogy hatalmas benned az önismeret iránti vágy…
Ez tényleg nagyon intenzív dolog az életemben, mindig úgy éreztem, ettől fogok tudni változni, a hibáimat kiküszöbölni. Nemrég elkezdtem pszichológushoz járni, aki azt mondta, hogy a munka nagy részét már elvégeztem… Mondtam neki, persze, hiszen színész vagyok, ez a hivatás ezzel jár.
Nemcsak a szerepeiddel, a magánéletben is kiállsz fontos társadalmi ügyek mellett.
Abban a világban élünk, hogy megtehetjük, és az én generációmnak meg is kell tennie. Nekünk már kisebb a tűréshatárunk, és muszáj kiállni magunkért, ha van rá lehetőségünk.
Kiemelt kép: Rédling Hanna
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
