Egy kis hétköznapi betekintés, ha már a gyereknevelés témát egy korábbi cikkemben említettem. Mert meggyőződésem, hogy egy társadalom “nevelési” ügyei a családok vacsoraasztalánál dőlnek el. Szildáéknál is. A mindennapi történetekben ott vannak a kincsek, amiket elmesélve, egymással megoszthatunk. Belekezdek hát a mesébe.
Bő egy hónapja költöztünk jurtából házba. Kisvárosból nagyvárosba. Johanna szempontjából talán a legfontosabb, hogy imádott Szilvi nénitől ugrott az ismeretlen osztályba. A költözés előtt Hanka filmbe illő jelenetekkel ajándékozott meg minket, próbára téve az elszántságunkat, rátermettségünket, kreativitásunkat. Mindent és mindenkit. Mióta beköltöztünk, napról napra nyugodtabb, és felszabadultabb. Sokat csacsog, sokat van velem, és mégis minden mozdulatán érződik a szabadság, álmok és szépség sugara. Beragyogja a házat.
Tegnap este roppant feszült volt. Minden lehetőségre nemet mondott, és a húgával is meglepően ingerült volt. Egyik pillanatban, kigördült belőle a vágy, hogy nézzük újra az Agymenők c. sorozatot. Mivel ennek semmi akadálya nem volt, valaki bekapcsolta neki, és leült nézni. Tivadar karate edzésen, Olivér épp beszámol a napjáról, Margitvirág csipeget, figyelünk egymásra. És ami még fontosabb, ülök, mert úgy sajog a hátam – egyre fokozódóan -, hogy leginkább csak hanyatt fekve bámulnám a plafont. Hideg, új bicikli, új terhelés, kapott szegény vállam megint mindenféle cipelni valót, érthető a fizikai test jelzése, mégis energiaveszteség.
Ilyen helyzetekben nem mindenre marad tetterő. Ezen estén ilyen volt Johanna popcorn igénye. Ekkor, azt hiszem, több hétnyi fegyelmezetten szőnyeg alá sepert érzés tört fel Hankából. Zokogott, hogy még csipsz sincs mióta Győrben vagyunk, és elvettem tőle mindent, ami jó volt az életében.
Pontosan tudom, hogy ilyenkor nem lehet szavak szintjén segíteni. A testi szintet – mint ölelés vagy az ölembe hajtott fej -, teljesen elutasítja. Ránéztem és megköszöntem, hogy elmondta mindezt. Ha van még valami, ami hiányzik neki, azt mindenképp mondja el. Persze dühöngött tovább, sorolta a sérelmeit. Szerintem sokan ismeritek, akik gyereket neveltek – vagy csak emberekkel működtök együtt -, azt az érzést, amikor már olyan hangosan üvölt a fejetekben a Maradj nyugodt! vezényszó, hogy nem tudod túlkiabálni a hangoddal. Azt hiszem, mióta itt vagyunk, nem emeltem meg ennyire a hangom, mint tegnap este Hankával.
Persze érted a lányodat és félted. Figyeled minden rezdülését, de neked is van egód. Végtelenül bántalmazó és objektíven igazságtalan. Minden, ami a passzív agressziónak a szóbeli megnyilvánulása, elhangzik a kislányodtól. Nagy áldás volt, hogy erre a nézőpontra helyezkedtem, mert valahogy ez a szakmaibb jelenlét megnyugtatott. EMK – együttműködő kommunikáció -, mint nézőpont, csodákra képes.
Ezalatt Hanka meghallgathatta (nem tőlem, amiért külön köszönet, sokkal hatásosabb dramaturgiailag) azokat a házimunkákat, amikben segíthetne nekem, főleg amikor fáj a hátam. Mert a tehermentesítésem több energiát hagy – akár pl. popcorn sütésre.
– Jó, akkor megyek és kitakarítom a szobámat! – hangzott fejhangon egy dacos kislány büntető felelete.
Felrobajlott az emeletre. Olyan hangos volt, mintha egyszerre a négy gyerek ugrált volna a falépcsők valamely fokán. Csapódott egy ajtó, majd csend lett. Én pedig ismét lerogytam egy székre. Tudtam, hogy nincs vége a dolognak, de Hanka most nyugalmat tud adni magának, én meg időt nyerek. Időt, amiben végiggondolhatom, hogy mi is van velem most, ebben a pillanatban. Teszem én is a dolgom, és figyelem a fentről jövő hangokat. Nincsenek. Akkor Hanka az ágyán hever, és a telefonjával molyol.
Lecserélte a profilképét egy “Szar az élet feliratra”. Persze ekkor ezt én nem láttam. Körülbelül fél óra múlva ültünk le felnőtt kupaktanácsra, ahol mindketten elővettük a telefonunkat. Láttuk, hogy Hanka lecserélte a profilképét. Egy kicsit durcás, fekete-fehér portréra. Hibátlan.
Megnyitom anyukám új üzenetet, és kiderül, hogy sógornőm szólt: gond van Hanka profilképével, nézzük meg mindenképp. Mi meg épp nézzük a képet, férfi és női oldalról egyszerre, és nem látjuk a hibát. Gyanúnk támad, ami beigazolódik. A net nem felejt, és megtaláljuk, a tényleg problémás képet is. Mosolygunk egyet, és summázzuk, hogy már jobban kell legyen Hanka, ha lecserélte ezt a vallomást. Páran kérdezték is kommentben, hogy mi a baj. Szerintem ő még nem látta, mert a képcserék után nekiállt szobát takarítani, amiben teljes békére és alkotói élményre lelt. Mikor mentem esti altatásra, már ragyogott.
Persze, fogok vele beszélgetni a profilképekről, a csúnya szavakról, a net figyelméről, és az online tér szabályairól. Mégis, összességében egy elmúlt pillanat emléke ez az üzenet. Jelenthetne sokkal rosszabbat. Lehetne valami egészen veszélyes helyzetből utat törő segélykiáltás is. Köszönöm mindenkinek, aki gondoskodó figyelemmel volt Hanka felé ebben a krízismegnyilvánulásában.
Nekünk nem volt lehetőségünk szüleinkről ilyen nyilvános térben hírt adni. Se net nem volt, sem ennyi bőr a képünkön. De ennyi lehetőséggel sem kellett megismerkednünk, megtanulnunk használni, mernünk hibázni. El sem tudjuk képzelni, hogy Hankáék világában hogyan jelenik meg ez a netes valóság. Igyekszem nyomon követni. Igyekszem minden információs kinccsel gazdagítani anyai látókörömet. Beszélgetünk is róla.
Az a legszebb reményem, hogy Hanka fogja felhozni ezt a képet, meg a kommenteket. Rá fog jönni, hogy valójában nem kényelmes az a figyelem, amit ezzel szerzett, így legközelebb nem ezt a feszültséglevezető utat fogja választani. Letöröljük-e? Mémmé válik-e ennek a pillanatnak az emléke a családunkban? Nem tudom.
Abban azonban biztos vagyok, hogy a lányomnak segíteni fogok kényelmes stratégiákat keresni a rossz napokra, mert fontos, hogy ne terjesszük ki a pillanat fájdalmát méltatlanul széleskörűen.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
