Kilencmillió forint – ennyi pénz maradt Orosházi Erzsébet zsebében, amikor a svájci frank alapú hitellel terhelt otthonának eladása és a hitel visszafizetése után új otthont keresett magának és gyermekeinek. Ez már akkor, 2014-ben sem volt sok, de a háromgyermekes édesanya tudta, hogy mit akar. Pontosabban azt, hogy mit nem… Két gyerekkel költözött be a saját erőből felépített 29 négyzetméteres otthonba, s vallja, nem is kell több tér a boldogsághoz.
Erzsébet évekkel korábban, egy csúnya válás után maradt egyedül, és csak hitelből tudta megoldani a család lakhatását. Nem vett fel sokat, de azt a legrosszabbkor, nem sokkal a 2007-es hitelváláság előtt, ráadásul svájci frankban, ugyanis gyesen lévő anyukaként nem kapott mást… A közel hatmillió forint törlesztésébe majdnem belerokkant.
– Hónapról hónapra éltünk, s mire kifizettem a törlesztést és a rezsit, tényleg csak paprikás krumplira és zsíros kenyérre maradt pénz…
Tudtam, hogy én nem ezt az életet szeretném a családomnak, ezért vettem egy nagy levegőt, eladtam a házat, kifizettem a hitelt, és végiggondoltam a lehetőségeimet – meséli Erzsébet. – Tudtam, hogy csak kertes házban tudom elképzelni az életem, ahogy azt is, hogy közel kell maradnom a fővároshoz, hogy legyen esélyem állást találni,
akkor ugyanis éppen munka nélkül voltam, három gyerekkel.
Nem sok esélyem volt, hiszen az agglomeráció már akkor is nagyon drága volt, úgyhogy csak valamilyen „alternatív megoldásban” gondolkodhattam – mondja.
Három hónap sátorban
A rendhagyó megoldás hamarosan meg is érkezett, egy törökbálinti, „beleszeretős” zártkerti telek képében. A panorámás domboldal és a madárfütty rögtön elvarázsolta a családot, az 1100 négyzetméteres telek végében még egy düledező épület is állt – pont elég arra, hogy az alapját használni lehessen egy új házikó felépítéséhez.
Ami ezután következett, az csak erős idegzetűeknek ajánlott. Erzsébet ugyanis nemcsak saját kezűleg építette fel kamasz gyermekeivel az otthonukat, de az építkezés hónapjai alatt mindannyian sátorban laktak a kertben.
– Bedobozoltuk az ingóságainkat, bepakoltuk a fenyőfa alá, mi meg felállítottunk két sátrat, és három hónapig azokban laktunk – mondja Erzsébet. Évzárótól évnyitóig, azaz a vakáció alatt építették fel a könnyűszerkezetes miniházat 18 és 17 éves fiaival, valamint 7 éves kislányával. Most, évek múlva nosztalgiával emlékszik vissza az embert próbáló időszakra.
– A nagyfiam kifejezetten szeretett bütykölni, szerette a kihívásokat – azóta faipari mérnök lett belőle -, a lányom lelkesen készítette a szendvicseket, bográcsban főztünk együtt, a sok közös feladat, a kihívás összekovácsolta a családot.
„Senki nem bízott bennem”
Szerencse, hogy Erzsébet lakberendező, korábban az építőiparban dolgozott – az építész hivatásról is csak az édesanyja beszélte le -, így volt rálátása a műszaki feladatokra is. Persze más rálátni a dolgokra, és más elvégezni a munkát… A kisház könnyűszerkezetét ács készítette, dolgozott még a házon egy kőműves és egy vízvezetékszerelő,
de azon kívül minden Erzsébet és a fiúk keze munkáját dicséri, a szigeteléstől a külső-belső burkoláson át az ablakok beépítéséig.
Ez még egy nála sokkal könnyebb helyzetben lévő embert is megviselne, adódik hát a kérdés: honnan volt mindehhez lelkiereje?
– Nem volt „B” verzió, így aztán az nem volt opció, hogy ne készüljön el a ház. Ha az embernek nincs más választása, akkor nem hagyhatja el magát – válaszolja magától értetődően. Neki pedig nemhogy választása, de segítsége sem volt, sőt, végig „ellenszélben” vitte véghez a tervét.
– Senki nem bízott bennem, senkire nem számíthattam, csak magamra és a gyerekeimre.
Az édesanyámtól, aki már korábban elfordult tőlem, még azt is megkaptam, hogy egy rendes anya nem teszi ki ennek a gyerekeit… Mivel senki nem hitt bennem, úgy voltam vele, hogy csak azért is megmutatom!
Csak amikor már állt a ház, akkor szembesült vele Erzsébet, hogy külföldön a miniházaknak komoly divatja és kultúrája van. Igaz, míg nálunk a legtöbben kényszerből, anyagi megfontolásból költöznek miniházba, tőlünk nyugatabbra a fenntarthatóság, a környezettudatosság is gyakori szempont. És ne felejtsük el azt sem, hogy, még ha nagyobb fizetésből is él valaki, ha nem a tágas ház a prioritás az életében, több marad például utazásra… A népszerű kerekeken guruló mobil otthonok mellett népszerűek a fixen telepített kis házak is – olyanok, amilyenben Erzsébet is él.
Nem érzi szűkösnek
A 29 négyzetméter alapterületű miniházban alul a konyha-nappali-étkező és a fürdő található, a tetőtérben pedig elfért két mini hálószoba. Közlekedő terek nincsenek, ahogy holtterek sem, minden négyzetcentimétert kihasználtak.
Erzsébet szerint sokat javít a térérzeten, ha minél jobban megnöveljük a belmagasságot és elegendő üvegfelületet tervezünk be a miniházba; az utóbbiak hiánya sok hazai pici ház hiányossága. Fontos az ablakok megfelelő elhelyezése, a jó bútorozhatóság is.
– Apropó, bútorok. Érdekes módon a speciális, átalakítható bútorok, amelyeket sokan rögtön beterveznének egy miniházba, bár látványos videókat lehet készíteni róluk, nem annyira praktikusak…
Lehet, hogy másnak beválnak, de számomra nem életszerű, hogy például minden alkalommal elpakoljak az asztalról, mert össze kell csukni, vagy hogy ki kelljen nyitnom, ha meg akarok inni egy pohár vizet…
Erzsébet elárulja, sokan megdöbbennek azon, hogy mekkora házban élnek – ma már csak ketten a lányával, mert mindkét fia önálló életet kezdett -, pedig, ha nem egy átlagos családi házhoz, hanem egy kisebb lakótelepi lakáshoz hasonlítjuk, akkor egy ilyen otthon előrelépés is lehet.
A nagy kert rengeteget hozzátesz az életükhöz, tavasztól őszig gyakorlatilag kint élnek és kertészkednek is, azaz a kis házikó jóval több egy lakásnál.
Sőt, úgy érzi, a miniházas életüknek köszönhetően többet tudott nyújtani a gyerekeinek, mint korábban; nemcsak azzal, hogy az így megspórolt pénzen több mindent meg tudott adni nekik, hanem a természetközeli életmód és a szoros közelség, a „fészekmeleg” miatt is.
Életmódváltás is járt a házhoz
S hogy mi hiányzik neki a korábbi, „nagy házas” életéből? Szinte semmi, állítja, sőt, az okos térszervezés és életmód miatt tágasabbnak érzi a teret, mint az 50 négyzetméteres, harmadik emeleti lakásban, ahol felnőtt.
Igaz, bensőséges telefonbeszélgetéseket nem tud bonyolítani a kis légtérben, de mindenkinek megvan a kis kuckója, ha el akar vonulni.
– Talán csak annyi a hiányérzetem, hogy ha rossz az idő, nem tudok egyszerre háromnál több vendéget hívni… Igaz, az már előfordult, hogy a lányom három barátnője itt aludt – kicsit káoszos volt, de vidám tábori hangulatban telt az este! És hiányzik egy járda is, jó lenne, ha esős időben sem lennénk sárosak – mondja Erzsébet.
Bevallja, nehéz volt elengedni a népművészeti gyűjteményét, a kerámiákat, az öreg rokkát is, de a tárgyak csak tárgyak, önmagukban nem teszik boldoggá az embert…
Erzsébet nem tagadja, a miniházhoz életmódváltás is járt, más léptékben élik a hétköznapokat.
– Egy ekkora házban az ember leszokik a felesleges vásárlásról, a pazarlásról, mert egyszerűen nem fér el… Ez sokkal tudatosabb tervezést, előre gondolkodást igényel, de ezt már megszoktam, hiszen az anyagi nehézségek miatt is rákényszerültem. Szerencsére hamar lett munkám, ami nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá tett. Rájöttem, hogy sokkal kevesebb tárggyal is lehetünk boldogok, a rendszeres szortírozást hamar megszokja az ember. Miniházban lakni egy életérzés, amit nagyon megszerettem!
„Visszakaptam a döntési szabadságomat”
Hogy minél többen ismerjék meg a miniházak előnyeit, Erzsébet Herendi Molnár Zsuzsával együtt megalakította a Miniházakért Magyarországon Civil Társaságot. Céljuk, hogy minél több ember ismerje meg a miniházas életmódban rejlő lehetőségeket, annál is inkább, mert az elszabadult ingatlanárak mellett sokaknak valóban ez az egyetlen esélye az önálló, minőségi életre.
El kellene oszlatni az előítéleteket is, mert bár eddig is éltek emberek kis, téliesített zártkerti ingatlanokban, a köztudatban még mindig az él, hogy lecsúszott, magányos emberek választják ezt az életformát. Pedig, erre Erzsébet és családja a jó példa, ez a „műfaj” űzhető igényesen is.
–Sokan vannak, akik hónapról hónapra élnek, akárcsak én néhány éve, mégsem jut eszükbe, hogy ebbe az irányba váltsanak.
Én mindenkit bátorítok, hogy ha van minimális kezdőtőkéje, vágjon bele! Nekem teljesen más életminőséget jelentett, hogy nem nyomta a vállamat a hitel súlya.
Úgy érzem, ezzel visszakaptam a döntési szabadságomat, egy esetleges munkahely váltásnál például nem a kényszer, hanem a valódi szükségleteim határozhatják meg a döntésemet – indokolja meg Erzsébet, miért nem cserélné el ezt az életet az egykorira. Vallja, ha megvan az elhatározás, akkor a megoldások is megérkeznek.
–Hozzáállás kérdése, hogy valaki a problémát vagy a megoldást keresi egy ilyen helyzetben. Miniházban élni egy tanulási folyamat, de működik!
Fotók: Orosházi Erzsébet
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
