„Most tartok ott, hogy a férjem búrája alól kikerülve, egyedül is tudok létezni”, mondja Rajki Ági, a Felhősüti tulajdonosa, aki nyolc gyerekkel maradt egyedül négy éve karácsonykor. A családi tragédia után újjáépítette magát és az életét, s ma csodás tortákba, süteményekbe teszi bele szívét-lelkét.
– Huszonnyolc évig éltem egy fantasztikus férfival, aki a társam, a szeretőm, a legjobb barátom volt. Mi tényleg a mindenei voltunk egymásnak. Nyolc gyerek szüleiként is tudatosan törekedtünk rá, hogy a szülői szerep ne ölje meg köztünk a romantikát, mert
az egy dolog, hogy gyerekeid vannak, de egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy kinek szülted őket és miért – vallja Rajki Ági, a Felhősüti cukrászat alapítója.
– Arra törekedtem, hogy amikor a férjem hazaér és leteszi a munkát, jól érezze magát, hogy szeressen hazajönni hozzánk.
Rendszeresen „randiztunk” kettesben, és többször megbeszéltünk, hogy imádjuk a gyerekeinket, mégis mi vagyunk egymásnak a legfontosabbak. Vele én tényleg a másik felemet vesztettem el.
Ági megvalósította gyerekkori álmát: a nagy, olaszos családot, ami neki egykeként nem adatott meg. Ezt akkor fogalmazta meg először, amikor négyéves korában a szülei elváltak; akkor és azután is, ahogy fogalmaz, „csendes megfigyelőként” tanult, többek között édesanyja magénéleti kudarcaiból.
S mivel sokat volt otthon egyedül – bár a balettintézet mellett nem volt sok szabadideje -, csatangolás helyett háziasszonykodott. Nem véletlen, hogy amikor nyolcgyerekes édesanyaként azon gondolkodott, kellene még valamit csinálni a gyerekek mellett, egy cukrásziskolában kötött ki.
Talán azért is, mondja, mert „a vendéglátás is arról szól, hogy összehozod az embereket, és nemcsak ételt adsz nekik, hanem azzal valami pluszt is az életükhöz, a mindennapjaikhoz.”
„Hagyd ezt abba, ez nem megy a ruhádhoz!”
Ági a mai napig nem tudja, hogy végezte el a szigorú tanfolyamot, ahol a hároméves szakmunkásképzés anyagát nyolc hónap alatt sajátították el, ráadásul angol nyelven is, hiszen nemzetközi bizonyítványt kaptak. Elkezdett sütiket, tortákat sütni, először csak barátoknak, ismerősöknek. Akkor még nem tudta, hogy a sütés egyszer majd a túlélést és egy új életet jelent számára…
Nem sokkal azután ugyanis, hogy kézhez kapta a cukrász bizonyítványát, a férjénél rákot diagnosztizáltak, tumort találtak a tüdejében.
– Végtelenül optimistán álltunk hozzá a helyzethez, úgy gondoltuk, velünk nem történhet tragédia, a miénk lesz a csodatörténet, amit szinte végig igazoltak is a férjem leletei. Aztán mégis bekövetkezett: négy éve, december 9-én hagyott itt minket…
Az első nélküle töltött karácsonykor álltunk a fa körül és énekeltünk, elmondtam azt az imát, amit mindig ő szokott szenteste, miközben arra gondoltam, hogy nem sírhatok, mert itt állnak mellettem a gyerekeim.
Eszembe jutott, mit mondott Zsolt, amikor valamiért elgyengültem: Hagyd ezt abba, ez nem megy a ruhádhoz, ez nem a Rajki Ági! – emlékszik vissza a családanya az embert próbáló napokra.
„Úgy éreztem, darabokra hullok”
Mentőövet Pál Feri atya nyújtott neki, akit Ági hívő katolikusként nemcsak a lelki vezetőjének, hanem a barátjának is mondhat.
– Ő fogalmazta meg, amit valahol mélyen én is éreztem, hogy Zsolt nem meghalt, hanem „előrement”, hogy előkészítse nekünk az otthonunkat, de addig még van tennivalóm itt, a földön.
Megkérdeztem az atyát, ő mit tenne a helyemben, mert úgy érzem, reped a szívem és darabokra fogok hullani… Azt válaszolta:
Ági, te csak süss!
Január harmadikán temettük el a férjemet, két nappal később már állásinterjún ültem, egy pékség-cukrászatba jelentkeztem péksegédnek. Alázatos voltam, tanulni akartam, és persze
mindennél jobban hajtott, hogy életben kell tartanom a családomat, hiszen zárolt számláink, lakáshitelünk volt, az árvaellátás és a családi pótlék volt az egyetlen bevételünk – meséli Ági, akinek a legkisebb gyermeke kilencéves volt akkor.
– Esküt tettem, hogy a tragédia után is ugyanúgy élünk majd, mint Zsolttal, és amennyire lehet, fenntartjuk azt az életet, amit annyira szerettünk.
Azért, mert ő elment, én nem épülhetek le, nem lehetek igénytelen; tudom, hogy attól ő agybajt kapna…
Azóta is mindig van friss virág az asztalon, és minden este mécsest gyújtok. Jól esik ezekbe a szokásokba belekapaszkodni.
Ági egy hónapot tudott még dolgozni a Covid előtt, közben, akár egy zombi, intézte a hagyatéki eljárást, meg mindent, amit ilyenkor kell. Egy ismerős, a helyi karitász tagja szólt, hogy idegenek szeretnének adakozni neki és a családjának, ő azonban nem akart segítséget elfogadni, pénzt legalábbis biztosan nem. Kérte, legalább hadd süssön valamit cserébe – így kezdődött a Felhősüti története.
Jöttek a mázlik sorban
– Hirtelen bevillant, hogy ha a garázsunkból kidobom a nagy szekrényt, éppen megfelelne műhelynek… Pál Feri atya biztatott, hogy vágjak bele. „Ne idegeskedj, csak csináld!”, mondta, lökött előre az úton.
És jöttek a mázlik sorban, például olyan mesterek, akik nem nyomták meg a ceruzát, meglettek az engedélyek is, és 2021. február 8-a óta legálisan működik a Felhősüti.
A nevet a férjem ihlette, aki imádta a piskótatésztámat; azt mondta, olyan puha, mint egy felhő, és az íze is a felhőkbe repít. Ha kimondom a vállalkozásom nevét, úgy érzem, velem van.
– A vendéglátás az adásról, az örömről szól” – Ági nap mint nap megéli ezt az igazságot. Vallja, hogy annyi szeretetet és szerelmet kapott, hogy abból másoknak is adnia kell. Amikor felkerül az utolsó díszítés egy tortára, mindig arra gondol, mennyire fog örülni neki, aki kapja.
– Megtaláltam magam a sütésben, és bár lehet, hogy nem milliméter pontosan egyenes egy-egy tortám teteje, a szívem-lelkem benne van!
Ahogy az aznapi 77. kakaós csigámat is úgy készítem, hogy az jól mutasson annak az asztalán, aki megveszi. – mondja Ági.
Pedig most sem könnyű egyedül, hiába teltek el évek a tragédia óta.
– Négy év után most tartok ott, hogy azt a nagy adag szeretetet, amit Zsolt egymaga adott nekem, azt visszakapom sok-sok kicsi adagban más emberektől.
Már az ő „búrája” alól kikerülve is tudok létezni.
Minden nap újra összerakom magam, és a rohanós hétköznapokon tudatosan elteszem a szívembe az örömteli pillanatokat, aztán egyszer majd lesz belőlük egy „szeretetkeksz”, amit megeszem – vall Ági a mindennapjairól, majd megosztja velem élete vezérelvét is.
– A legfontosabb, hogy bármit is érzel, ne mutasd ki mindenki előtt, hanem legyél szerethető az emberek szemében! Ez az, amit akár a homlokomra is tetováltatnék, annyira hiszek benne.
A gyerekeimnek is azt tanítom, mindig úgy szóljanak az emberekhez, ahogy ők szeretnék, hogy szóljanak hozzájuk. Soha nem tudhatjuk, mi van a háttérben a másik életében, ahogy azt sem, milyen helyzetben találkozunk vele újra – mondja.
Elkezdte érezni az embereket
Ági a saját bevallása szerint érzékenyebb lett, amióta megözvegyült: elkezdte „érezni az embereket”, azt, hogy mire van szükségük ebben a csillogó Insta-világban.
Akivel beszélget, annak mindig a szemébe néz – ez sem divat már, mondja -, hogy érezze, figyel rá.
Értékelik ezt a közeli gimnázium diákjai is, ahol minden nap reggel hattól kettőig a büfét vezeti. Jóval több ott, mint egy büfés: a gyerekek nemcsak kakaós csigáért, hanem egy-egy kedves szóért, jó tanácsért, értő odafigyelésért is betérnek hozzá.
– Elmesélik, ha gondjuk van, meghallgatom őket, érzem, mikor kell egyszerűen csak átölelni valakit és a kezébe nyomni egy pohár teát, mert tudom, mennyit ér egy jó szó – mondja. Munka után siet haza sütni, s ha ez még nem lenne elég, asszisztensként is dolgozik egy jó nevű stylist mellett.
Számára minden munka az alázatról is szól, tudja, mikor kell a háttérben maradni, mikor kell csak a jelenlétével segíteni – ezért is kedvelik annyira mindenhol.
– Sokan mondják, hogy mennyire erős vagyok, de ezt akkor nem így éltem meg és ma sem így érzem. Egyszerűen belekerültem egy helyzetbe, és nem engedhettem meg magamnak a teljes összeomlást.
Elmondtam a gyerekeimnek, hogy én már nem ugyanaz a Rajki Ági és nem ugyanaz az édesanya vagyok, aki voltam. Igyekszem úgy élni, hogy Zsolt büszke legyen rám odafent.
Tudom, hogy egyszer a nagy álmom, egy saját kávézó-bisztró is összejön majd. Egy olyan hely, ahova azért is bejönnek az emberek, mert tudom a nevüket. Képzeld, a suliban, ahol a büfét viszem, a 827 gyerek közül 727-nek tudom a keresztnevét! – sorolja Ági a terveket és szívből hisszük, hogy sikerül.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
