Vidéken élő vidéki újrakezdőként vétek lenne azt gondolnom, hogy engem már nem érhet meglepetés. Vidéken élek, amióta megszülettem így kb. mindent is tudnom kellene, ami a föld művelését illeti. Az idei évben, akár csak az előtte lévőben, ismét vidéken újrakezdővé avanzsálódtam. Új kihívások el állított a természet.
A csapadékosan indult tavasz rögtön színig töltötte a víztározó tavacskánkat így optimistán – ám a cukrásztanulmányaim miatt – időzavarban kezdtem a kert művelésének.
„Mit műveltél Gabi?!” Tehette volna fel bárki a kérdést, aki látta, hogy még a függönyt is behúztam, csak ne lássam a kísértést, a kertet.
Olyan vehemenciával vetettem bele magam a békén hagyott kert békén hagyásában, hogy csak júniusban eszméltem fel, hogy újra potyogni kezdett a teraszunk előtt magasodó eperfa termése. Addigra már érezhetővé vált, hogy forróbb nyár vár ránk, mint eddig valaha.
A zsigereimben éreztem, hogy nagyon résen kell lenni ha szeretném feltölteni a kamrapolcainkat. Az első belevalót az eperfa adta, amiből készült szörp, lekvár és a már lassan hagyománnyá váló eperlisztnek való aszalvány.
Már nem tudom honnan jött a gondolat – talán abból, hogy a málnánk a hőségtől rásült a szárára és aggódva néztem körbe – de belém hasított az utcánk végében megbújó fosóka szilvafa gondolata, mintha ilyenkor teremne. (Népies nevén így nevezik az amúgy csoda szép hangzású Mirabella nevű szilvát.)
Kevésbé kedvelt mivolta onnan eredhet, hogy a vele egy időben érő kajszibarack jóval szaporább és kiadósabb, mint ez a nagyobbacska cseresznyeméretű szilva.
Viszont ha túlnézünk a munkán, ami a feldolgozásával jár, cserébe olyan egzotikus lekvárt zárhatunk üvegbe, ami koronája lehet a kamrapolcunknak.
Az már csak hab volt a tortán, hogy az egyetlen egres bokrunk is bő termést hozott és kísérletképen összefőztem egy adag Mirabellával. Az eredmény nem csak látványában de ízében is fenségesnek mondható. Meg kell valljam, csak az időhiány szabott határt, hogy ennek a fának a terméséből többet zárhassak üvegbe, de már most felkészülten várom a következő évi szüretet.
Körülnézve, minek is tett még jót a mögöttünk hagyott forró nyár, meg kell állapítsam, talán soha nem volt még ilyen bő termése a hazai fügebokroknak, fügefáknak.
Az elmúlt években darabra vásárolt import füge az idén bizony az üzletek polcain árválkodtak és hála a hazai bő termésnek, és hála azoknak a kedves barátoknak, akik a többlet termésükből megajándékoztak, ezzel együtt a házunk tövébe nőtt bodzabokornak, újabb ízkompozíciót zárhattam üvegbe.
Amikor már azt gondoltam elég a lekvárból, akkor botlottam egy helyi kertészkedős csoportban hirdetett lekvárnak valóra, és már szaladtam is a ribizli szedd magadra. Az időközben befőzött, elmaradhatatlan kajszi mellett szép színkombináció lett az isler töltésére szolgáló ribizlilekvár. De ekkor hol volt még a kék szilva és hol a kökény, ami mára már szintén üde színfoltja nem csak a kamrapolcnak, hanem az onnan kiszorult és a konyha szegleteiben tárolt üvegeknek!
Soha nem tudhatod mit ad és mit vesz el a természet, de amit ad, azt bizony meg kell ragadni, akár a mesében a szorgos hangyák. Tavasszal még nem reméltem, hogy a diófa árnyéka is rejt majd kincseket, akkor megelőzve, hogy minden dió pocsékba menjen, szedtem pár zöld diót és gondoltam kipróbálom milyen likőrt készíthetek belőle.
A napokban smaragdzöldre érlelt italt zártam üvegbe, majd mellé hatalmas üvegekbe az idén újra reményt keltő csodásra érett dió termését. A friss diót megtörtem, majd a sütőben illatosra- volt, hogy figyelmetlenségből szénfeketére- pirítottam.
A barátnőm mondása, hogy ősszel nem lehet éhen halni.És valóban. Annyi mindent ad a természet csak észre kell vennünk.
Így laktunk jól-a közeli szőlőhegyen éppen nagyüzemi szüretbe botolva borszőlővel, az akkor még fanyar és éretlen kökénnyel, de jutott mandula is, amivel megpakolhattuk a zsebeinket.
Nem vagyok nagyravágyó, de az elmúlt héten bizony diadalittasan érkeztem haza a velencei hegységben szedett őzláb gombákkal. Éppoly diadalittas voltam az illatos birsalmából készített sajt látványától tudva, hogy micsoda csemege vár ha türelmesen kivárom, hogy az őszi szél kiszárítsa.
Színes a kamrapolc és színes az ősz, a történéseivel, a színeivel és illataival egyaránt.Én pedig végtelen hálás vagyok mindazért, amit adott ez az év és elfogadom mindazt, amit elvett, hiszen annyi mindenhez segített így hozzá.
Hálás vagyok és hálám jeléül a napokban, csak mini szüretet tartottam a házunk oldalára és a pergolára felkapaszkodott kék szőlőből. És kik azok, akiknek díszes kamrapolcot jelent a maradék illatos szőlő a vöröslő vadszőlőlevelével és termésével karöltve? A télre itt maradt madarak, akik jelenlétükkel színesítik majd tovább az életünket.
Fotók: a szerző saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
