Három hétig egyedül a végtelen hómezőkön, napi 6-8 órát gyalogolva, húzva maga után a saját súlyánál is nehezebb szánt – Vámos Nóra háromgyermekes édesanyaként teljesített egy extrém norvégiai síexpedíciót.
Vámos Nóra fotósként soha nem álmodozott extrém túrákról a világ kietlen tájain, sőt, sportolói múlt sem áll mögötte, mégis, idén márciusban immár harmadszor találta magát a világ végén.
Szó szerint, két hete tért ugyanis haza egy extrém norvégiai síexpedícióról, amit szólóban teljesített a Hardangervidda Nemzeti Parkban, ahol Amundsen is készült az Antarktisz-expedíciójára.
Nem csoda, hogy az első kérdés, ami felmerül ilyenkor az emberben: „Miért??” Erre egyszerű válasz nincs, árulja el a 41 éves kalandor, de állítása szerint nem is érdemes sokat agyalni a motiváción.
– Ezt nehéz megfogalmazni…te miért vagy újságíró?? Felesleges túl sokat rágódni ezen, mert csak leragad az ember.
– Szerettem volna rutint szerezni és kipróbálni, tudok-e ilyen sokáig egyedül lenni, és meg tudok-e oldani minden szituációt, ami elém kerül. Szereztem egy kompetenciát, amit tudok használni, ami jó érzés. De ami még fontosabb:
ez az út valójában felkészülés volt egy sokkal komolyabb sarkvidéki expedícióra, amelynek a célja még nem publikus, de nagy kaland lesz. Olyan, amit magyar ember még nem teljesített. Két éve készülök rá – mondja Nóra.
Az első expedíciója idején, két évvel ezelőtt Nóra 39 éves volt. Az eredetileg vendéglátós édesanya korábban kávézót vezetett, majd kitanulta a fotózást, most pedig lelkesen ötvözi két szenvedélyét, az extrém túrázást és a művészetet.
„Az első öt nap horror volt”
Első sarkvidéki expedícióját 2022-ben sporttársával, Rakonczay Gábor extrém világutazó sportolóval teljesítette – „én szerettem volna egy közös utat, ő meg feldobta, hogy szeljük át Grönlandot” -, s bár azon kívül, hogy nyolc évig snowboardozott, nem volt semmi hasonló tapasztalata, mégis elkapta a lelkesedés. És megcsinálták. A grönlandi útról itt olvashatod a beszámolónkat.
– Bármit csinálok az életben, próbálom kimaxolni és egyre emelni a lécet, vallja. Majd szerényen hozzáteszi: sarkvidék ide vagy oda, ha az ember betartja a játékszabályokat, simán végig lehet tolni.
Efelől azért kétségeim vannak, különösen, amikor meghallom, minek volt kitéve Nóra a három hét alatt.
– Az első öt nap horror volt. Gábor mellett megszoktam egy rutint, de a hegyvidéki mászás a szánnal más technikát igényelt, mint amit eddig műveltem.
– Egy rám erősített hámmal húztam magam után a sátrat, az élelmet, a benzinfőzőt, mindent. Felmászni a hegyre síléccel, miközben húz vissza a szán és süllyedek bele a hóba… Ez csak úgy ment, hogy állandóan mini célokat tűztem ki magam elé. Tízet lépek, aztán pihenek, aztán megint tíz lépés jön…
– Kezdetben csalódás volt, hogy a felét tudtam csak teljesíteni annak a távnak, amit terveztem – mondja Nóra.
Egy elgennyesedett vízhólyag és a nyomában járó láz majdnem a végét jelentette az egyszemélyes expedíciónak.
– Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy most „legálisan”, alapos indokkal ki tudnék lépni ebből az egészből – mondja Nóra. – Ráadásul leszakadt rólam a síléc, mert szétfagyott az egyik kötés, nem tudtam tovább menni…
– Akkor majdnem feladtam, de aztán a kamasz gyerekeimre gondoltam, akik igazi csapatként álltak mögöttem a felkészülés alatt. Amíg például én esténként edzettem, ők átvállalták a házimunkát, támogattak mindenben. Miattuk sem adhattam fel – meséli.
Végül egy török srác, Ali segítségével, akivel együtt indultak és az első napokban még egymáshoz közel haladtak, segített eljutni Nórának egy menedékházba, ahol egy nyeletlen baltával és egy sátorcövekkel lyukat fúrtak a lécbe, így újra fel tudták erősíteni.
– Akkor arra gondoltam, hogy lám, ha eldöntöd magadban, hogy meg akarod oldani a problémát, a gondviselés küldi a segítséget – mondja Nóra.
„Ez nem volt igazi magány”
Bár azt hinném, hogy egy háromhetes extrém szóló expedíció lelkileg is legalább annyira megviseli az embert, mint fizikailag, Nóra nem így élte meg az elszigeteltséget.
– Ez nem volt igazi magány, csak éppen nem volt fizikai kontaktusom másokkal. Szinte mindenhol volt térerőm, tudtam kommunikálni. Minden nap fél-egy órát beszéltem a fiaimmal, Gáborral, posztoltam a Facebookra, egyszóval nem szakadtam el teljesen a világtól.
– Én egyébként kifejezetten szeretek egyedül lenni, és kreatív emberként mindig feltalálom magam, nincsenek üresjárataim. A túrán sem volt időm túl sokat agyalni, mert mindig volt valami megoldandó feladat, probléma.
Azt azért tudni kell, teszi hozzá Nóra, hogy a sarkvidéki túrázás már nem olyan, mint régen, amikor ismeretlen területeket hódítottak meg az expedíciók. Manapság külön cégek szakosodtak arra, hogy logisztikai hátteret biztosítsanak az expedícióknak. Nem is engednek be akárkit egy ilyen területre, komoly referencia kell hozzá, hiszen a szervező cégnek sem érdeke, hogy baleset történjen.
– A szervező cég munkatársai mindennap küldi az időjárás-előrejelzést, műholdas telefonon érdeklődnek a fizikai és mentális állapotomról, sőt, kiszámolják, hogy az adott sebességgel haladva elég lesz-e az élelmem. Ha nem, akkor jönnek és „kiszednek”, ha akarom, ha nem – sorolja Nóra, mi minden jelenti a biztonságot egy ilyen magányos kaland során.
– Én egy kicsit túl is biztosítottam magam, a 21. nap végére még maradt nyolc kiló ennivalóm, amit plusz súlyként kellett magammal cipelnem… Az 58 kilómmal egy 65 kilós szánt húztam magam után. Napi 1,2 kg étellel és 4500 kalória bevitelével kell számolni ilyenkor.
Minden úgy jó, ahogy van
Nóra a végtelen hómezőkön megélte a csodát, amit nehéz megfogalmazni, és még nehezebb – ha nem lehetetlen – laikusként megérteni, legalább egy kicsit.
– Amikor éppen nem fúj a szél és a felhők sem mozognak, szinte megáll az idő. Mint amikor kimerevítenek egy filmet. Csak a saját neszeimet, a lélegzetemet hallom az űrszerű csendben, és betölt az érzés, hogy minden úgy jó, ahogy van.
– Bár a testem kicsi a természethez képest, mégis én vagyok a teremtő erő, amelyik meghódítja, és én, Vámos Nóra, ettől valahogy nagyobbnak érzem magam – próbálja szavakba önteni azt a megható élményt, ami időnként sírásra késztette az expedíció alatt.
Azért bevallja, csodás érzés volt először lezuhanyozni 21 nap után, hazatérése óta pedig folyamatosan érzi, milyen kiváltságos az élete.
– Üvegpohárból ihatok és víz folyik a csapból, nem kell órákig melegítenem a havat, hogy legyen mit innom. Élvezem, hogy végre elfeküdhetek egy ágyban, úgy, hogy reggel nem folyik a nyakamba az összes víz, amit éjjel kilélegeztem, és száraz cipőben járhatok, az úton ugyanis soha nem volt ideje megszáradni a bakancsomnak…
Bár minden napra jutott megoldandó probléma, Nóra az utat a kezdetektől tanulásnak fogta fel. Ahogy mindent, mondja, így tud optimista és energikus maradni.
– Minden este átgondoltam, mi az, ami oké volt, és mi az, amin másnap javítanom kell. Versenyeztem magammal, rendszeresen beraktam magamnak egy-egy kihívást, így nem volt annyira monoton az út.
– Grönlandon is így volt: ha az egyik napon 2,7 kilométert haladtam egy óra alatt, másnap a 2,8 volt a cél. Így fejlődtem és fenn tudtam tartani a motivációmat.
– Ez egyébként a hétköznapokban is jó taktika, mert a játékosság megvéd a kiégéstől, és hogy az ember ráunjon a saját életére – ad útravalót Nóra.
Saját bevallása szerint kisgyerekes anyaként is ilyen volt, mindig keresett valami munkát, amivel, ha csak napi egy-két órára is, de el tudta foglalni magát a gyerekek mellett, ez feltöltötte.
– Sokkal rosszabb lenne, ha folyton feszítene az elégedetlenség, amiért nem hozom ki magamból, ami bennem van – mondja. Nos, most ezzel igazán nem vádolhatja magát…
A gyerekeim megkeményedtek, a jó értelemben
Egy-egy tragikus hegymászóbaleset után mindig felerősödnek a kritikák a családos emberként emberfeletti teljesítményekre vállalkozó extrém sportolókkal szemben. Vajon felelőtlenség-e anyaként vagy apaként kockára tenni az embernek a biztonságát, azért, hogy kövesse a belső késztetést a kalandra? Nóra hasonló minimális kritikával találkozott, talán azért is, mert a hegymászás teljesen más, mint az általa választott „expedíciós műfaj”.
– A hegymászás során nagyon gyorsan kell reagálni, iszonyatosan nagy a kockázat, ott tényleg van halálzóna a hegyen… A sarkvidéki expedíció nyugodtabb, és bár fizikailag a képességeink határát feszegetjük, nincsenek annyira kiélezett helyzetek, könnyen lehet segítséget is kérni – sorolja.
Nemcsak ennek köszönhető azonban, hogy a gyerekei nem aggódtak érte különösebben.
– Látják, hogy ez egy kompetencia, amivel nekivágtam az útnak, és fel lehet készülni, meg lehet tanulni, ami ehhez kell. És akkor nem lehet nagy bajom. Azt is tudják, hogy mindent kétszer átgondolok és nem kísértem a sorsot; egy hegyoldalban nem hülyéskedek, inkább leveszem a lécet és bakancsban megyek le, ha úgy biztonságosabb.
– Nem aggódtam és ezt a gyerekek is érezték.
– Talán csak nem értették, miért vágtam bele, de ez szerintem inkább a környezetükből jött. Egyébként az utóbbi időben észrevettem, hogy a gyerekek a szó jó értelmében kicsit megkeményedtek:
még komolyabban veszik a céljaikat, és tesznek is értük. Ehhez pedig nem kell egy szót sem szólnom, mert hiteles vagyok a szemükben, nemcsak beszélek arról, hogy ez fontos.
Az édesanya vallja, ha az embernek szoros a kapcsolata a gyerekeivel, bele kell, hogy férjen egy hónap távollét. Sőt, jó is időnként egy kicsit eltávolodni, kizökkenni a rutinból.
– Ha az ember sokáig mindent ugyanúgy csinál és belesüpped a megszokásba, akkor a problémái felnagyítódnak. Ha azonban egy kicsit hátra tud lépni és távolabbról ránézni az életére, teljesen más fényben látja a dolgokat – mondja.
„Jó érzés motiválni másokat”
Nórát ma már, hogy egyre többen követik a közösségi médiában és előadásokat is tart a kalandjairól, az is motiválja, hogy példájával inspirál másokat.
– Jól esik, hogy tudok segíteni másoknak, hogy az életemmel példát mutathatok. Az egyik előadásom után például odajött hozzám a takarítónő, aki éppen szedte le a poharakat, és sírva mondta el, hogy ő most döbbent rá, hogy ő is elérheti, amire vágyik, és beteljesítheti az álmait.
– Kapok leveleket olyanoktól, akiket az életem, a tapasztalataim arra sarkallnak, hogy ne adják fel az álmaikat, küzdjenek a céljaikért. Azt írják, valami átbillent bennük, látva, hogy élem meg a kalandjaimat, és ez nagyon jó érzés, most már ez is egy hajtóerő számomra – vallja a kalandor édesanya.
A tervezett nagy expedíció, amelyre a most befejezett háromhetes úttal készült fel, idén év végén vagy jövőre lesz aktuális, Nóra a fizikai állapotától teszi függővé az indulást.
– Negyvenegy évesen már óvatosabbnak kell lennem a felkészüléssel, az edzésekkel. Úgy akarok elindulni, hogy ne legyen bennem kérdőjel, nem pedig összeszorított fogakkal.
Fotók: Vámos Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
