Midlife crisis. Életközepi válság. Ki ne ismerné? Ki ne szenvedné? Mindenki. Ki jobban, ki kevésbé, ki láthatóan, ki láthatatlanul. De vajon mi fáj jobban? Maga a válság, a következményei, vagy hogy itt is kiütközik a nők és férfiak megkülönböztetése?
Soha nem voltam vérmes feminista. Én nem hiszek abban, hogy nők és férfiak egyenlőek. Én nem azért akarok x mennyiségű fizetést kapni egy munkáért, mert egy férfi is annyit kap, hanem önálló jogon akarom kapni a férfiakéval egyenlő béremet, azért, mert a képességeim, a tudásom alapján megérdemlem. Függetlenül a nememtől.
Ha teljesen őszinte akarok lenni: nekem ebben a problémakörben egyszerűen az indoklás nem tetszik.
Én amúgy is az igenek pártján állok. Nem a nemekén. Szerintem a nő és a férfi nem lehet egyenlő. Mert különbözőek vagyunk. Viszont tudunk egységet alkotni. Én nem harcolni akarok a másik nemmel, nem lenyomni, legyőzni, hanem kiegészíteni és együtt alkotni az egészet. Mindennek javára.
Az egyensúlytalanság egyensúlyában hiszek
Hasonlóképpen vélekedek az egyensúlyról. Szerintem nem létezik. Annál inkább létezik egyensúlytalanság.
Mondjuk úgy, hogy az egyensúlytalanság egyensúlyában hiszek. És nemcsak a párkapcsolatban, hanem az élet minden területén. Hogy egyszer az egyik fél van fent, másszor meg a másik. És nem lehúzzák egymást, hanem felemelik. Egymást támogatva léteznek ebben az egyensúlytalanságban.
Egyszer az egyik kerül előtérbe, a következő időszakban a másik. De senki nem ragad örökre sem fent, sem lent. A körforgás megmarad. Lent-fent, lent-fent…
Én egy ilyen világban hiszek.
Hinnék…
Mert mindig eljön a nap, amikor bekopogtat a valóság és jól az orromra koppint. Vagy inkább behúz egyet, és megmutatja, hogy az egyenlők között bizony vannak egyenlőbbek. Akiknek jár. Na nem a szájuk. Hanem minden. A másiknak meg maradnak a kötelezettségek.
Ilyenkor pedig mégiscsak megfordul a fejemben: bárcsak lennék inkább harcos feminista.
„Szerelmes vagyok!” A legszebb mondat, amire mindenki vágyik, hogy hallhassa legalább egyszer. A gond csak akkor van, ha így folytatódik: valaki másba.
És akkor berobban az életközepi válság
A férjem egy éve már, hogy életközepi válságban szenved. És nem a láthatatlan fajtájában. Vagyis nem abban, amelyet alig lehet észrevenni. Nem. Az övét mindenki látja. És nemcsak látja, hanem szenvedi is. A többiek elől pedig titkolja. Előttük ő a jó ember, a családos-nős férfi.
Az igazi, de mégis ismeretlen arcát csak én látom. Azt, aki szerelmes egy nála 20 évvel fiatalabb nőbe. Azt, aki extrém módon sportol. Azt, aki extrém módon költ a közös családi kasszából, közben pedig hitelbe taszítja a családot minden hónapban.
És azt is, aki extrém módon próbálja megtalálni az új énjét, miközben habzsolja az életet, arra hivatkozva, hogy neki ez jár. Járnak a drága ruhák, a drága sportfelszerelések, a bulik, a nő.
Én pedig vagyok a gyerekekkel. Vezetem a háztartást, dolgozom, teszem a dolgom, ami segít felszínen maradni a családnak. Mert nekem meg ez jár. Hiszen a gyerekeket – a közösen vállalt(!) gyerekeket – nem lehet magukra hagyni. Én nem léphetek le bulizni, vacsorázni, sportolni, az üzleteket járni, edzőtáborozni. Mert a világ szerint ezt egy nő nem teheti meg.
A nőnek a gyerekek mellett a helye. A férfinak meg jár megtalálni magát, jár újrafogalmazni az életét, újrakeretezni azt. Akár úgy is, hogy hátrahagyja azokat, akik mellett eddig élt, és új kapcsolatba kezd.
A nőknek miért „illik” viselkedni, ha a férfiaknak nem?
Miért nem merül fel az soha senkiben, hogy egy nő is eljuthat oda, hogy az élete felénél nem találja önmagát? Szeretne egy kicsit magában lenni és átgondolni, hogyan tovább.
Szeretné ő is megvizsgálni a kereteit, hogy mennyire rugalmasak, mennyit engednek, lehet-e őket tágítani, be lehet-e szorítani még egy-két dolgot a meglévők mellé? Vagy épp kihajítani egyet-kettőt? Mondjuk egy hűtlen férjet.
Sokat gondolkozom ezeken a kérdéseken, amióta a férjem életközepi válságát szenvedjük. Én és a gyerekek. Meg a tágabb család. A kérdéseimre azonban senki nem ad választ. Vagy ha valaki mégis, akkor az leginkább úgy hangzik: ez a nők élete. Tudomásul kell venni. Ahogy azt is, amire szegény nagyanyám annyiszor, de annyiszor figyelmeztetett, és amit én ugyanannyiszor lesöpörtem az asztalról:
„Édes lyányom, soha ne feledd, hogy a nők a gyerekeket maguknak szülik!”
Mielőtt bárki félreértene: nem az életközepi válságot vonom kétségbe. Hogy nem lehet benne lenni. Hogy ez nem egy létező jelenség. Hogy nem lehet ettől szenvedni. De. Lehet. Csak az egyenlőtlenséget nem értem.
Hogy ha egy nő keveredik bele egy ilyenbe, akkor neki az anyai keretein belül illik ezt megoldani, szem előtt tartva, hogy bizony vannak gyerekei, akikről gondoskodnia kell élete végéig. Ha viszont egy férfi esik életközepi válságba, akkor ő kirúghatja a kerítés oldalát, az addigi életének kereteit, és úgy tehet, mintha mindent elölről kezdhetne következmények nélkül.
Ki érti ezt? Talán csak az, aki szerint egy nő nem kereshet annyit, vagy még többet, mint egy férfi. Saját jogon.
Holnaptól lehet, hogy mégis harcos feminista leszek. Nem lehet. Biztos. Becsszó.
Fotó: Pexels.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
