„Olyan világban élünk, ahol akkor vagy jó fej, ha tepersz, sietsz, mindent megcsinálsz. Pedig érdemes magunkkal is jóban lenni, szeretni magunkat! Másoknak is csak akkor tudunk segíteni… És egy munkahelyen is csak úgy tudunk jó példát teremteni, ha laza, szerető, jó közegben dolgozhatunk, és ezzel nem a hatékony munka ellen beszélek” – mondta dr. Ficzere Andrea, a Fogjunk Össze Alapítvány életre hívója, aki szakemberek és a témában érintett vendégek közreműködésével járta körül a munkafüggőség témáját.
Mi hajtja a munkafüggő embert? Mely személyiségjegyek vezethetnek a túlmunkához? Milyen munkahelyi környezet idézheti elő a jelenséget? És vajon miben különbözik más függőségektől? A Fogjunk Össze az Egészségügyért Alapítvány eseményén útmutatást adtak a munkafüggőség felismeréséhez és segítettek feltérképezni a lehetséges kiutakat.
Dr. Ficzere Andrea Kun Bernadette habilitált egyetemi docenssel, dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáterrel, Tóthné Almássy Mónika kórházpedagógussal és Gazsi Zoltánnal, az Eisberg Hungary Kft. ügyvezető igazgatójával beszélgetett.
Ha egyre nagyobb dózis kell
– Munkafüggőségről beszélünk, amikor a munka akarva-akaratlanul annyira belefolyik a magánéletbe, hogy káros következményei vannak, akár önmagára, akár a környezetére, társas kapcsolataira.
Intő jel lehet például, amikor megkérdezi a párunk, családtagunk vagy egy barát: „miért dolgozol nyaralás közben is? Tedd már le azt a telefont!”
A munkafüggő ember azonban pszichés szinten rosszul érzi magát, feszültté, idegessé válik, ha nem dolgozik – fogalmazott Kun Bernadette, az ELTE Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszék tanszékvezetője.
– Ahogy más függőségek esetében is, itt is megjelenik a tolerancia fogalma, vagyis amikor „emelni kell az adagot”: a feszültséget, idegességet egyre több munkával próbálja oldani az ember. A „soha nem elég” mellett erős vonás még a végtelen perfekcionizmus, a belső bizonytalanságok, kényszerek – tette hozzá a kutató, aki eleinte a szerhasználat, majd a viselkedési (például videojáték, szerencsejáték) függőségek témájában mélyült el. Mint mondja, a munkafüggőség is ide tartozik, ami bár alulkutatott terület, rengeteg embert érint.
Vajon mi elől menekülünk?
A szakember egyik legfontosabb, magunkkal vihető üzenete az volt, hogy a sok dicséret vagy anyagi juttatás ellenére próbáljuk alaposan megvizsgálni, hogy az, amennyit dolgozunk, hozzátesz vagy inkább elvesz az életünkből! Próbáljuk meg észrevenni, ha átbillen a mérleg!
Kérdezzük meg magunktól, hogy miért is kell folyamatosan többet teljesítenünk, vajon miért nem elégszünk meg azzal, amit elérünk? A munkafüggő embereket ritkábban hajtja a jutalom, mint motiváció (legyen szó pénzről, fokozatokról, társadalmi rangokról), sokkal gyakoribb, hogy azért érintettek, mert szeretnének elkerülni valamit (szorongást, bűntudatot, vagy hogy mások megszólják), tehát menekülnek valami elől.
Az addiktológiai problémák mélyén gyakran megbúvó jelenség a parentifikáció, amikor gyermekkorban valaki olyan – életkorának nem megfelelő – szerepekbe kényszerül, amelyekkel sokkal nagyobb felelősséget kell vállalnia és folyamatosan teljesítenie kell. Elfelejt játszani, csak a teljesítmény számít, hiszen a szülő, gondozó olyan feladatokat vagy mély lelki problémákat oszt meg vele, amik nem a gyerekre tartoznának.
„Szeretném, ha szeretnének”
– A munkafüggőség kialakulásában, a sokadik teljesítés utáni bizonytalanságban hatalmas szerepe lehet a szocializációnak, a szülőknek, az iskolának, a környezetnek, amiből jövünk.
Ha az a tét, hogy minket elfogadjanak, szeressenek, akkor akár a saját igényeinket félretéve is tudunk teljesíteni.
Mindezt akár az előző 100-1000 évben gyökerező nevelői attitűd is alakíthatja – mutatott rá dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter, pszichoterapeuta, klinikai farmakológus, aki főként daganattal küzdő páciensek rehabilitációjában dolgozik.
– Több mint egy éve „átlátogattam a másik oldalra”, mellrákot diagnosztizáltak nálam. Nem győzöm eleget hangsúlyozni a megelőzés, a korai felfedezés fontosságát!
És úgy gondolom, hogy a traumák előtt vannak meghökkenések, aha-élmények, amik segíthetnek megelőzni a bajt, ha ilyenkor felkapjuk a fejüket, megértünk valamit a saját működésünkkel, beépült mintáinkkal kapcsolatban, és facilitáljuk a dolgokat.
A döntéseinken múlik, hogy milyen ritmusra állunk rá, és hogy abban hol vagyunk mi magunk – osztotta meg a pszichiáter.
Amikor a hétköznapi problémák más fénybe kerülnek
Ahogy dr. Prezenszki Zsuzsanna, úgy Gazsi Zoltán, az Eisberg Hungary Kft. ügyvezető igazgatója is nyitott szívvel beszélt daganatos betegségéről, saját tapasztalatairól.
– Nyitott könyv az életem, sokat írok és beszélek a betegségről, mert úgy gondolom, a példák tudnak igazán segíteni. Már jobban rálátok, hogy korábban biztos munkafüggő voltam, viszont soha nem éreztem fáradtságot, a szervezetem sokáig bírta, későn kezdett jelezni.
Aztán rádöbbentem, hogy nem az a baj, amikor nem érkezik meg a madársaláta valamelyik bolt polcára (persze oldjuk meg azt is!), hanem az, amikor lélegeztetőgépen fekszünk és meg kell menteni az életünket.
– Sikeres menedzsernek gondoltam magamat, minden KPI-t teljesítettem, de szétesett az életem, amikor 40 éves koromban, 17 év után elváltam. Eszembe jutott egy döntő pillanat, amikor még kisgyerekként odaszaladt hozzám a gyerekem és én elzavartam, mert épp e-maileztem.
A válással megváltoztam, később a gyerekemet is leültettem és elmondtam, hogy bár nem tudom átírni a múltat, mostantól odafigyelek és több időt töltünk együtt – mesélte Gazsi Zoltán, aki régebben lelkiismeret-furdalással küzdött, ha valamiért nem tudott bemenni az irodába, de ez ma már nincs így.
– Az egyik legfontosabb tanács, hogy ha már nem élvezed azt, amit csinálsz, akkor csinálj mást, hiszen unottan semmit sem lehet tenni, csak inspiratív ember tud inspirálni! Teremtsük meg a magunk számára fenntartható életet! – biztatta a hallgatóságot az ügyvezető, akinek 240 kolléga életére van ráhatása, így fontosnak tartja, hogy a hagyományos csapatépítők helyett egészséggel és kultúrával kapcsolatos lehetőségeket biztosítson, legyen szó mikrobiom-vizsgálatról vagy közös színházról.
Hagyjuk ott a toxikus, kizsákmányoló munkát!
Mindez azért is merült fel a kerekasztal során, mert dr. Ficzere Andrea a toxikus munkakörnyezetek és főnökök témáját tette terítékre. Gazsi Zoltán egyértelmű állásponton volt: a toxikus főnököket ott kell hagyni, hiszen nagyon kevés az esély arra, hogy meg fognak változni.
A napjaink nagy részét viszont a munkahelyünkön töltjük és a boldogságunkat erősen befolyásolja, hogy milyen emberek vesznek minket körül, és milyen velük a kapcsolatunk.
Kun Bernadette hozzátette, hogy míg fontos észrevenni a toxikus, kizsákmányoló munkahelyeket, addig a saját működési módunkat is figyeljük meg, hogy vajon mennyire vagyunk munkafüggők!
Bár munkáltatói szemmel nézve, eleinte vonzó lehet munkafüggő kollégákkal együtt dolgozni (mindig lehet őket aktivizálni, bármikor elérjük őket), később azonban visszaüthet, hiszen romolhat a teljesítmény kialvatlanság vagy egyéb okok miatt. Segíthet, ha a kollégák eszközöket kapnak a kezükbe, legyen szó önismeretről, meditációról, stresszkezelési módszerekről.
Addikció – jó ügyért küzdve könnyebben belecsúszunk
Különösen nehéz észrevenni a határokat a munkafüggőség és a pusztán elhivatott, szenvedélyes, odaadó munkavégzés között, amikor egészségügyi, illetve segítő szakmáról van szó, ahol sokszor az élet és annak minősége a tét.
Személyes tapasztalatait Tóthné Almássy Mónika kórházpedagógus, a Kórházsuli Alapítvány vezetője sem rejtette véka alá.
– Közalkalmazott voltam 30 évig, gyerekeket oktattam onkológiai területen. Korábban sok időt töltöttem otthon a gyerekekkel, délután 2-kor „kapát-kaszát eldobtam”. Aztán amikor megszületett az elhatározás, hogy fel szeretném építeni a Kórházsulit, az első 3 év nagyon intenzív volt, hiszen két munkahelyen kellett helytállnom. Sőt, éppen ez idő alatt kezdtek kirepülni a gyerekek – idézte fel a kórházpedagógus, aki bár nem szívesen mondta ki, az életciklusok változásával munkafüggővé vált.
– Először a családom mondta, hogy nagyon sok, amit csinálok, de én hárítottam az ezzel való szembenézést. Főleg, hogy olyan üggyel foglalkozom, ahol nagy szükség van rám.
Hogyan ne venném fel este a telefont egy édesanyának, akinek a gyereke kórházban fekszik? – mondta érzelemdús hangon Tóthné Almássy Mónika, aki azzal szembesült, hogy állandóan ezer dolog kavarog a fejében és órákig tart, mire elalszik.
A pedagógus aztán rádöbbent, hogy a Kórházsuli szekerét sem fogják tudni messzebbre tolni, ha ő maga „kinyiffan” benne.
– Még nem a tökéletes utat járom, de igyekszem változtatni és visszaszedni olyan területeket az életemből, amiket az elmúlt időben háttérbe helyeztem. Próbálom kontrollálni magam és jobban átgondolni, mielőtt plusz feladatot vállalok. Naponta teszek lépéseket azért, hogy tudatosítsam: nincs az a fontos ügy, aminél nem előrébb való a család és mi magunk. Példa szeretnék lenni a gyerekeim számára abban, hogy készen kell állni a változásra, még ha rögös is az út!
Érintett vagy a munkafüggőségben vagy csak szeretnél még többet megtudni? Olvasd el a dr. Ficzere Andrea, prof. dr. Hangody László, Kiss Gergely és Sebestyén Balázs beszélgetését összefoglaló cikkünket is!
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
