A családi erőviszonyokra, kapcsolatainkra, de még az elakadásainkra is lehet következtetni abból, milyen az otthonunk. Sőt, az otthonpszichológus „kezében” terápiás eszközzé is válhat.
Az otthon és a benne lakók egységének törvényszerűségeit kutató otthonpszichológia nálunk még kevésbé ismert terület, pedig nemcsak sok mindenre választ ad, hanem az otthont diagnosztikai és terápiás eszközzé is avatja. Hunya Csilla otthonpszichológus szerint nem vagyunk különválaszthatók az otthonunktól, mert kölcsönösen, oda-vissza hatunk egymásra. Ha például átrendezzük a lakást, akkor nemcsak máshogy kinéző tereket kapunk, hanem megváltozott rutinokat, hangulatot, érzelmeket, viszonyokat, elakadásokat is.
– Az otthonunk őszintébben beszél rólunk, mint a szavaink. Sok mindent elárul, ellenétben azzal, amit mondunk – vagy éppen nem mondunk el -, a nyelvben sok a védekezés, az elhallgatás, a torzítás. Nagyszerűen megmutatja például, hogy mennyire léteznek határok a családon belül és kifelé, egybefolyó vagy túl zárt-e a rendszerünk.
Árulkodik az elakadásainkról is, ezekről a nem használt vagy a nem rendeltetésszerűen használt terek mesélhetnek. Ha például egy hálószoba tele van mindenféle elektronikai eszközzel, ott az intimitással lehet gond, míg, ha az étkezőasztalnál soha nem gyűlik össze a család, ott az összetartozás érzése, az egymásra figyelés mértéke kérdéses.
Az otthoni helyhasználat – kinek mekkora területe, hány fiókja, szekrénye, mennyi holmija van – leképezi a dominanciaviszonyokat a családban. Vannak fájdalmasan egyenlőtlen kapcsolatok, ahol az egyik félnek külön, szent és sérthetetlen dolgozószobája van, míg a másiknak egyáltalán nincs privát helye.
Jártam egy lakásban, ahol egy férfi és egy nő éltek együtt. A nő évekkel azelőtt költözött oda a férfihoz, ennek ellenére sehol nem jelentek meg a választásai, a nyomai a térben. Itt a férfi, bár nem mondta ki, de valójában nem tudott egészen elköteleződni. A nő, holott érezte, hogy valami nem stimmel, nem firtatta. Bizonytalanság- illetve nemkívánatosság élményét mégis kifejezte a téri-tárgyi láthatatlanságban.
Sok kisgyerekes család otthonba belépve úgy érezzük, mintha az egész lakást a gyerekjátékok uralnák. Jellemző, hol és hogyan jelenik meg a gyerekek holmija a lakásban?
Igen, nagyon is. Ha azt látom, hogy szigorúan a gyerekszobába vannak beszorítva, és a lakás többi pontján szinte nyoma sincs a kisgyereknek, az azt jelzi, hogy túl erős a határtartás, hiányzik a megfelelő azonosulás a gyerekkel, a szükségletei, a gyerekkor elismerése. Ilyenkor előfordul, hogy fontosabb, mit mutat a család a külvilág felé, mintsem, hogy a tagok jól érezzék otthon magukat. Sokkal gyakoribb azonban ennek az ellenkezője, amikor az egész lakást elborítják a játékok.
Nincsenek saját és közösségi territóriumok, ahol a gyerekvilág csak egy szeletet képvisel a többiek dolgai között, a gyerekkor mindent beborít. Ilyenkor gyakran nehezére esik a szülőknek az egészséges határok kijelölése és megtartása. Ez egyébként is korjelenség: sok szülő annyira fél, hogy konfliktusba kerül a gyerekével és traumatizálja, hogy az alapvető határokat sem húzza meg.
Miért van az, hogy egyes lakásokba belépve rögtön otthon érezzük magunkat?
Azért, mert egy otthon hangulatában benne van az is, mennyire elégedettek ott magukkal és egymással a lakók. A közösségi tereken például látszik, mennyire és hogyan szeretnek együtt lenni.
Ezért van az, hogy gyakran olyan lakásokban is azonnal jól érezzük magunkat, amelyek lakberendezési szempontból egyébként hagynak kívánnivalót maguk után.
Itt bármerre nézünk a közösség, az összetartozás, a figyelem, a kölcsönös tisztelet, a szeretet nyomait látjuk, ilyenkor a lakberendezési szempont teljesen értelmezhetetlen lesz, hiszen nem katalógusban, hanem egy otthonban járunk.
Ennek megfelelően gyakran éppen az olyan „katalóguslakások” a legkevésbé hívogatók, amelyeket az utolsó centiig szakember tervezett meg…
Az ilyen katalóguslakás, ha nem a benne élőkön, hanem az aktuális trenden alapul, minden lesz, csak otthon nem! Pont az nincs meg ugyanis benne, amitől egy lakás otthonná válik: a személyes érintettség, a bevonódás, az egyediség. Hogy a lakói elválaszthatatlan része, mert szinte belőlük nő ki. Lehet, hogy egy szakember minden négyzetméterét kitalálta, de nincs esély például arra, hogy organikusan szerveződjenek a terek, a lakók folyton változó igényeinek megfelelően.
Engem például kifejezetten feltöltenek a szép terek, de az otthonunk berendezésénél tudatosan nemet mondtam több mindenre, ami tetszett, időt kértem magamtól, hagytam, hogy az igényeink szerint alakuljanak ki a dolgok. Így került a hallba az a majd’ 5 négyzetméteres, raklapokból, matracból és párnákból készített „fetrengő”, amin a három fiammal annyira szívesen olvasunk, mozizunk, beszélgetünk. Ilyen egy lakberendezési magazinban biztosan nem jelenne meg, még akkor se, ha a párnái kiválasztásánál azért törekedtem a szépre is…
Akkor ezek szerint egy ideális, minket szolgáló és feltöltő otthon elsősorban nem pénzkérdés, hanem fejben dől el?
Pontosan. Fejben és lélekben. Mert egyrészt nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal, mi jó nekünk (magánemberként és családként) és mi nem, és az is, hogy el tudjuk fogadni a saját igényeinket. Az önszeretet, az önkényeztetés, az öngondoskodás nem mindenkinek megy könnyen, pedig egy otthon akkor lesz biztonságos, meleg bázis, ha megengedjük magunknak, hogy szerető, gondoskodó, figyelmes térré váljon.
A színválasztás például, ha nem az aktuális színdivatból indul ki, hanem a színek ránk gyakorolt hatásából, akkor komoly érzelemszabályozó, kompenzáló eszközzé lehet.
Én például elég nyüzsgő, aktív ember vagyok, de az otthonomban kifejezetten a visszafogott, letisztult színek dominálnak, amelyek segítenek csökkenteni a saját és gyerekeim állandóan magas fordulatszámát. Egy krónikus depresszióval küzdő ismerősöm harsány, erőteljes színekkel rendezte be otthonát. Pont olyanokkal, amilyeneket egyébként én is választanék a temperamentumom szerint, ha bírnám a hosszú távú rám gyakorolt hatásukat.
Napsárga szekrény, türkizkék asztal, piros képkeretek – tobzódik a színekben, mert ösztönösen érzi, hogy őt ezek feltöltik, s a berendezéssel szabályozhatja az érzelmi hullámzásait. Egyszóval sok mindenre képesek vagyunk, ha ellen tudunk állni annak a külső nyomásnak, ami naponta ér minket, és a megfelelés helyett saját magunkból indulunk ki.
Hogyan válhat az otthonunk terápiás eszközzé?
Otthonunk nem véletlenül pont olyan, amilyen. Azért mert a részünk, mert a lelkünk, idegrendszerünk, kapcsolataink téri/tárgyi megfelelője. Ha belenyúlunk ebbe az egységbe, azzal nemcsak az otthonunk terében, hanem az életünkben, a hangulatainkban, a viszonyulásainkban is változást érhetünk el.
Ha például egy magányos ember életterében helyet teremtünk egy másik ember számára – például a szimpla ágyat dupla ágyra cseréljük -, akkor nem csak hogy kényelmesebben fog aludni, hanem egészen más gondolatokkal, érzésekkel fog lefeküdni esténként.
Ha egy rég elveszített szerelmes fényképét levesszük a falról, az a kép onnan hiányozni fog, azt a helyet ki kell majd tölteni az ott lakónak valamivel, ami remélhetőleg már nem a múltba való visszarévedés lesz.
Fotók: Freepik és Szabó Virág
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
