Május 14-én, második alkalommal ismerte el 100 pedagógus és gyermekintézmény munkáját a Szurikáta Alapítvány a Diabéteszes Gyermekekért. A Varázspálca díjakat a jelölő családok adták át a diabéteszes gyermeket példamutatóan ellátó pedagógusoknak. Ez a nap az ő ünnepük volt, amit jövőre ismétlünk!
„A Varázspálca díjátadón szeretnénk minden évben megköszönni a pedagógusok munkáját, amit diabéteszes gyermekeinkért tesznek.
Ezzel a díjjal láthatóvá tesszük azt a varázspálcát, csodaerőt, ami már a pedagógusok birtokában van.
Szülői javaslatra idén is 100 egyéni jelöltet, valamint gyermekintézményt tudtunk elismerni, akik az ország kisebb-nagyobb településein segítik a cukorbeteg gyermekek integrációját” – mondta a díjról Kocsisné Gál Csilla, a Szurikáta Alapítvány a Diabéteszes Gyermekekért vezetője.
Teljes értékű élet
A közösség szerepe kiemelten fontos a diabétesszel élő gyermekek életében. Legyen szó családi közegről, befogadó intézményről vagy kortárs közösségről, a gyermeket körülvevők teremtik meg azt a biztonságos, elfogadó közeget, ahol a diabos gyermek fel tudja vállalni önmagát krónikus betegségével együtt. A Varázspálca – Eisberg.
Elbűvölő frissesség díjátadó ünnepség Deliága Éva tanácsadó szakpszichológus, integratív gyermekterapeuta előadásával kezdődött, melyben a gyermeki erőforrások és az önbizalom erősítése témáját járta körbe. Egy diabéteszes gyermek önképe többféle módon sérülhet a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés és a másságérzete miatt. Deliága Éva számos példán keresztül sorolta, hogyan lehet helyreállítani egy gyermek önbizalmát, és ebben hogyan segíthetnek a pedagógusok.
Varázspálca díj a diabéteszes gyermekektől
Miközben Joós Andrea és Dr. Tóth-Heyn Péter műsorvezetők felolvasták a pedagógusokról, intézményekről szóló méltatásokat az Elméleti Orvostudományi Központ színpadán, a Varázspálcákat maga a jelölő család adta át a díjazott pedagógusoknak, óvónőknek, kisgyermekgondozóknak, pedagógiai asszisztenseknek, edzőknek, táncoktatóknak, zenetanároknak.
Felemelő volt a sok történetet hallgatni olyan közösségekről, ahol a diabos gyermek semmilyen programból nem marad ki, legyen az szülinapozás, színházlátogatás vagy ottalvós tábor. Ahol a gyermekintézmény dolgozói, az osztálytársak és azok szülei mind tudják, mire kell figyelni a diabéteszes gyerekek kapcsán.
Ahol az óvónők egy csoportban nem egy, hanem kettő vagy három diabos gyermeket látnak el – olykor váltótárs nélkül. Ahol a csoporttársak közös rajzzal üzennek a kórházban lévő társuknak.
Ahol a tanárbácsi lábujjból mér vércukrot dolgozatírás közben, hogy a gyermek le ne maradjon. Vagy ahol a tanárnéni mérleget, mikrót szerez az osztályterembe, hogy akár óra közben is elfogyaszthassák ebédjüket a diabos gyermekek, ha a helyzet új kívánja.
Az ország különböző pontjairól, falvakból, kisvárosokból és a fővárosi intézményekből is érkeztek pedagógusok a díjátadóra, sok esetben együtt a családdal. Megható volt látni, hogy szinte mindenütt nagyon szoros, szeretetteljes kapcsolatról van szó a gyermek és az őt ellátó pedagógus között.
A méltatásokban időről időre vissza is köszönt, hogy a pedagógus szinte családtag, illetve pótanyaként vigyáz a gyermekre.
Segítség a visszaintegrálódásban
A diabétesz diagnózisa mindig veszteséget jelent egy család számára. Ebben a nehéz időszakban a gyermekintézmény, illetve a pedagógusok nyitottsága nagy segítséget jelent a megváltozott élethelyzet elfogadásában. Ebben volt része a hatéves Olivér családjának is, akiket az Ercsi Hétszínvirág Óvoda várta vissza tárt karokkal.
„Gabi néni, az óvoda vezető volt az, aki a félelmeim ellenére meggyőzött, hogy vigyük vissza minél előbb Olivért az oviba, oda fognak figyelni rá, csak mutassam meg nekik, mit, hogyan kell csinálniuk.”
Az intézmény mellett Nagyné Ábrahám Edina óvónőnek is Varázspálcával mondott köszönetet a család:
„Edina néni velünk együtt tanult bele a diab kezelésébe, legyen ez mérés, inzulin beadása vagy az adott étkezésre szánt szénhidrátmennyiség megváltoztatása. Hiszem, hogy a hozzáállása, a szeretete és odaadása nélkül Olivérnek is sokkal nehezebb lett volna elfogadnia a diagnózist, és nehezebben élte volna meg az első heteket, hónapokat” – hallhattuk a díjátadón.
Biztonságos, támogató közeg
„Jobb iskolát nem kívánhatnék a fiamnak vagy egy diabos gyereknek!” – kezdte a méltatást a 11 éves Matyi édesanyja, aki második alkalommal jelölt Varázspálca díjra, ezúttal az intézményt, az Albertfalvai Don Bosco Katolikus Általános Iskolát.
„Mindenki tudja, mi az a hipós táska, ami mindig Matyinál van, miért van a telefon a padon. Ha például dolgozatot ír és hipózik, tudják, hogy Matyinak nem könnyű, mert nincs jól, és inkább arra koncentrál, hogy az evéssel megszűnjön a kézremegés.
Volt egy tündéri alsós ofőnk, aki prezentációt készített Matyiról a felsős tanároknak. Most is van egy csodás ofőnk, Judit néni, aki segít, amiben csak tud. Egy 1-es diabos magyar tanárnőnk, Teréz néni, aki minden órán „kicsit jobban” figyel Matyira, mert átérzi az ingadozó cukrokat, és van egy igazgató, Laci bácsi, aki szünetben leül Matyi mellé, érdeklődik és figyel rá, és van még egy portás nénik, Erzsi néni, aki mindig mindent tud…”
A diéta és az inzulinterápia mellett a sportolásnak kiemelten fontos szerepe van a diabétesz kezelésében. A díjátadón vetített filmen végigkísérhettük Matyi egy napját, kezdve az iskolai óráktól a délutáni edzésig. Matyiéknak ugyanis szerencséje van, a befogadó iskola mellett találtak egy nyitott és bevállalós tenisz edzőt, Bozsik Attilát, akinek szintén Varázspálca díjjal köszönték meg a munkáját.
Messziről indult a diabkezelés
A díjátadás Dr. Körner Anna gyermekdiabetológus előadásával ért véget, akinek 100 éves az inzulin c. könyvét kapták ajándékba a pedagógusok. A doktornő az inzulin történetével betekintést adott abba a hihetetlen fejlődésbe, ami a közel 100 évvel ezelőtt halálos betegségnek számító diabétesztől elvezett a mai állapotokig, hogy a diabéteszt egy jól kezelhető állapotnak tekintjük, amellyel a gyermekek teljes értékű, egészséges életet élhetnek.
Ma már nehéz elképzelni, hogy a ’80-as években könyv méretű vércukormérő állt a gyerekek rendelkezésére, az első inzulinpumpák pedig hátizsák méretűek voltak. A diabetológia fejlődését Papp Sándor diabétesz múzeumáról szóló kisfilm és Dr. Nagy-Szakáll Zsuzsanna által bemutatott eszközök szemléltették.
A teljes élethez viszont – nem győzzük hangsúlyozni – kolóniára van szükség, ahogy a szurikátáknál is: családtagokra, pedagógusokra és gyermekközösségre. A délutáni szakmai beszélgetések (Dr. Luczay Andrea diabetológussal, Szakmáry András pszichológussal és Budai Bettina dietetikussal) mind azt a célt szolgálták, hogy a gyermekre vigyázó szülők, pedagógusok feltehessék a kérdéseiket egy-egy témában.
A Pöttyös Pajtik artista játékokkal és a Zenebatyu zeneterápiás foglalkozással pedig a gyerekek egy kicsit elfeledkezhettek a diabéteszről az önfeledten játék során.
Köszönjük a felszólaló szakembereknek, kiállítóinknak, támogatóinknak és önkénteseinknek, hogy együtt szebbé tehettünk egy borongós májusi vasárnapot a pedagógusok és a diabéteszes családok számára!
Fotó: Szurikáta Alapítvány
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
