Számos díjad van. Maradt-e ki valami, aminek örültél volna?
Biztos, hogy maradt. Kossuth-díjat például nem kaptam. Nem is igen vagyok fölterjesztve. De egyébként az is csodálatos, hogy annyi díjat kaptam, amennyit kaptam. Mert amióta szabadúszó vagyok, nem volt ember, aki felterjesszen bármire. Márpedig 1985-ben én voltam az első szabadúszó, és az nem most volt. Az utolsó társulati évemben kaptam Jászait – már terhesen vettem át – meg egy gyűrűt a Vígszínháztól, aztán eljöttem. Később Schwajda György még fölterjesztett egy Érdemes Művészre, meg még később kaptam egy keresztet.
A díjaid zöme mégiscsak a közönség és a szakma díja. Mint tavasszal az örökös tagság.
Ezek azért nagyon jók. Az állami díjakkal meg az van, hogy vagy adják, vagy nem. Érted? Nem gondolom azt, hogy nem érdemlem meg. Azt gondolom, hogy nem akarják adni és kész. Majd adják, amikor adják.
Van olyan, amire vágynál?
Pénzre néha vágyom. Igen. Az kell, hogy éljen az ember.
Te rendezőfüggő színész vagy, vagy full önálló?
Mind a kettő. Erre még a Várkonyi tanított minket a főiskolán, ami akkor még főiskola volt. Szeretném hozzátenni, hogy ebben az évben kimondottan éreztem azt, hogy ez egyetem.
Ezek a gyerekek… Fantasztikusan büszke vagyok rájuk. Kihúzhattam magam, mint színész, egyenesre a hátamat, a gerincemet. Nem mintha eddig bajom lett volna ezzel a dologgal, de ez fantasztikus érzés volt, hogy ezek milyen nagyszerű emberek. Minket szívesen néznek opportunistának. Hogy a színészek nem bírnak összeállni egyvalamivé. Ezért hihetetlenek ezek a srácok. Nagyon büszke voltam rájuk, és nagyon megköszönöm azt az érzést, amit nekem adtak. És egyáltalán a pályának. Na. Zárójel bezárva.
Szóval a Várkonyi tanított minket a főiskolán, és ő fontosnak tartotta, hogy az ember önjáró legyen. Tehát hogyha a rendező nem mond semmit, akkor is legyen a színésznek megoldása. Ha olyan rendezővel találkozom, aki tudja, hogy mit akar, hálás vagyok neki, mert ez nagy dolog. Nem jelenti azt, hogy nekem nem kell gondolkodnom, de terelve vagyok, és az nekem jó érzés. De akkor is elvagyok, ha nem mondanak semmit. Csak akkor sajnos az történik, amit én gondolok, és az annyira nem érdekes. Számomra legalábbis.
Téged mivel lehet megbántani?
Mivel? Nem tudom. Meg lehet. De nem mindig van igazam, amikor megbántódom. Gyermeki fájdalmak tudnak előjönni belőlem, ha gúnyolnak. Néha van, amikor sebesült vagyok. És ha pont a sebemet találják el, az nagyon tud fájni.
Írtak már rólad nem igazat?
Nem igazat? Már hogyne írtak volna! Persze, hogy írtak.
Olyankor te mit csinálsz?
Amikor elindult ez az irtózatos vad bulvár, fölkészületlen macskajancsik azt hitték, hogy bármit írhatnak. A lényeg az, hogy megvegyék az emberek az újságot. Robival (Alföldi Róbert – a szerk.) egyszer pert is indítottunk. Megnyertük.
Vagyis küzdesz.
Muszáj volt, nagyon bántott. Azt írták rólam, hogy alkoholista vagyok, hogy valahol egy bárban iszom esténként. Miért innék én bárban, ha már innék? És hogy vinném óvodába reggelenként Zsófit? Érted? Tisztára kiborultam. Annyira, hogy képes voltam odamenni ismerősökhöz, és köszönés helyett azt mondani, hogy nem igaz. Általában nem tudták, miről beszélek, de én azt hittem, mindenkit ez foglalkoztat.
Pláne, aki ismer, le se szarja. Annyira vicces… lenne. Hogy iszol. Valamit, bármit vagy bárkit megbántál-e az életedben?
Nem, nem. Az tuti, hogy megbántottam embert. Volt, amit meg is tudtam oldani. Helyrehozni. Volt, amit nem. Van, amiről biztos nem is tudok. Akiről tudom, hogy nagyon megbántottam, azt megpróbáltam helyrehozni. De van olyan, akit megbántottam, és nem bánom, hogy megbántottam. Megbánni… nem.
Na, akkor szeretném azt a bizonyos két kedvenc szavadat.
A magabiztosság lenne az egyik. Az önismeret és a magabiztosság… erre kéne törekedni. Pont a félelemnélküliség miatt. Annyira utálom a félelmet.
És van olyan szó, amit csak azért szeretsz, mert olyan jól hangzik?
Igen. Rododendron.
Van olyanod?
Nincsen, de ezt nagyon jól tudom mondani, hogy rododendron. Itt volnál, nevetnél. Jó szó a rododendron.
Hát, látom a fejedet, ahogy mondod… Na és gondolkoztál-e azon, hogy kinek pattog a labda?
Falusi Mariannra gondoltam. Egyrészt, mert imádom, másrészt meg boldog békeidőkben nagyon jó vele a Menopauzában játszani. Hogy szerinte mikor a jó istenbe’ kávézhatunk megint már újra. Ennyi. Ez a kérdésem. Ja, hogy tartsuk magunkat a hagyományokhoz: milyen bolygó, égi jelenség volna, ha… És az Alföldi meg azt mondta, hogy én mondjak neki egy állatot.
Igen, mi lennél?
Elefánt. Elefánt szeretnék lenni, aki szépen lassan, megfontoltan… Szelíd, növényevő, mégis mindenki be van tőle szarva. Nagyon lehet szeretni. De közben hatalmas, félelmetes állat. Egyet lép és túl van mindenen, basszus. Túl van a nagyerdőn.
Emlékszel Zsófi pici sárga plüsselefántjára?
Ez azért volt, mert volt egy csibéje. Egy ilyen húzkodós csibe. Mindig cígölte magával, és többször elejtette innen, leejtette onnan. Mentem, lehet, pont valami szarból hoztam ki. Mert kellett neki a csibe. Egyszer elmentünk csónakázni és nála volt a csibe. Mondtam, hogy ha most beejted a csibét a tóba, onnan nem tudom kihozni. Majd ő beleejtette a csibét a tóba. És nem hisztizett. Tudta, hogy én ezt nem tudom onnan kihozni. De aztán minden sárga valamit csibézett. Az elefántot is. Persze, mondtam, ez nem csibe, ez elefánt. Mondta, elefánt. Majd a fülébe súgta annak az állatnak, hogy csibe. Tehát reinkarnálódott nála a csibe. Megoldotta magának, nem veszítette el. Csak átalakult.
Zsófi tudta a titkot. Már akkor is. Majd a felnőttek is megtalálják. Köszi, vigyázz magatokra!
Fotók: Kis-Kádi Judit
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
