“Nekik csak ez van, a jövőjük” – Miben rejlik az SZFE hallgatóinak szuperereje?

Régen nem látott ellenállást tanúsítanak a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, akik augusztus vége óta tartják kitartó blokád alatt az intézményt. A hatalom nem bír velük, múlt héten az újonnan kinevezett ex-ezredes kancellár elvette tőlük az internetet, és az őszi szünetre hivatkozva megpróbálta kirakni őket az épületből. Nem járt sikerrel. A hallgatók kiállása történelmi jelentőséggel bír, de vajon hogy zajlanak a mindennapjaik? Mi az a tanköztársaság és mi a bázisdemokrácia? Kinek a szava dönt? Erről meséltek Rácz Zsuzsának.

Az egyetemfoglalás ötvenedik napján

SZFE – ez a három betű mára szimbólummá vált. De minek is a szimbólumává? Van, akinek a demokráciáért folytatott küzdelem szimbóluma. Van, akinek a reményé, a jövőnké. Van, akit dühít: mit ugrálnak ezek, mit képzelnek magukról? Van, aki összeesküvést lát – bérencek ezek is, az űrből pénzelik őket, vagy Soros? Van, aki lekezeli őket: kölykök, menjenek haza anyucihoz. Ám megkerülni őket ma már lehetetlen: amit tesznek, egy napon történelemkönyvekben fog szerepelni.

Kísérlet, ami a bőrükre megy: hogyan lehet szembemenni a kisgömböccel, kizárólag a jog, a polgári engedetlenség és a kreativitás eszközeivel. Hogyan lehet létrehozni és működtetni a tanköztársaságot? Kísérlet egy mintaszerűen működő demokrácia megteremtésére, az egyetem egyetemleges értékeinek, mindenekfelett szabadságának megőrzésére. Egy fél ország figyeli őket reménykedve és aggódva: mi lesz a fiatalokkal?!  

Nem tragikomédia

Ha kívülről nézném, páholyból: műfaja tragikomédia lenne. A hatalom aktuális képviselői, a hegyomlásforma-magyarontúli, a kivezényelt ólomkatona abszurd módon fel-felbukkannak. Hol fenyegetőznek, hol pénzzel próbálkoznak, hol megosztással. A pozitív hősök fiatalok és ragyogóan okosak, sőt szépek. Ráadásul összetartanak, mert közös, életre szóló szenvedélyük a művészet, történetesen a színház- és filmművészet, az alkotás, ami maga a szabadság.

Támogatja őket egy fél ország és hazánk színészeinek színe-virága. Az alkotóktól a szabadságot nem, de a teret, a lehetőséget el lehet venni. Ám ők ezt nem hagyják, nem hagyják magukat és általuk homok kerül a totalitárius rendszert építők korrupcióval kiválóan olajozott fogaskerekei közé. Mit lehet velük kezdeni?

A blokád előzményei

  • Az Színház- és Filmművészeti Egyetem alapítványi fenntartásba kerüléséről szóló törvényt Semjén Zsolt május 26-án éjjel nyújtotta be, az országgyűlés július 3-án fogadta el. A kormámy „modellváltás”-nak nevezte a folyamatot, amelynek szükségességét nem indokolta, azon túl, hogy túl „balliberálisnak”, kevéssé nemzetinek nevezte, az oktatás színvonalát kritizálta. Az egyetem fölé helyezett kuratórium elnökének Vidnyánszky Attilát nevezte ki. 
  • Az alapítvány augusztus végén benyújtott új alapító okiratából kiderült, hogy a Vidnyánszky vezette kuratórium az egyetem és a szenátus „autonómiájának minden lényeges elemét felszámolja”. 
  • Ezek után az egyetem teljes vezetése és a szenátus is lemondott. Oktatóként viszont többen maradtak az egyetemen. A hallgatók úgy döntöttek, hogy ellenállnak. 2020 augusztus 31-én szimbolikusan elfoglalták az egyetemet, barikádot állítottak, nem engednek be senkit.

A tragikomédia mégsem megfelelő műfaj, és nem páholyból nézzük: ezek a huszonéves fiatalok a mi gyerekeink. Akik szabadságban nőttek fel, és akiknek azt ígértük, szabadok lesznek. Az ő bőrükre megy a játék, és ez a bőr a miénk is.

A tanköztársaság óra- és munkarendje

Mintha receptre írták volna fel nekem, olyan velük megismerkedni, beszélgetni: kézről  kézre adnak, hitük, állhatatosságuk ragadós, de nem úgy, mint a vírus: lelket önt abba is, aki már majdnem feladta.

Emlegetik őket simán szfe-sként, egyetemfoglalókként, a jövő reménységeiként, hívják magukat tanköztársaságnak. Bátran és pimaszul, válaszul a hatalom fenyegetőzésére – nevezik magukat bűnbaknak.

Vannak, akik nem értik, miért küzdenek, vagy nem értenek egyet velük. Méghogy beleszólhassanak, ki, mire tanítsa őket?! Skandallum. Hadd jegyezzem meg, az egyetemek autonómiája, a diákok önrendelkezése nem új: sőt, egyetemes alapérték szerte a világon. Mármint a demokratikus felén. Lázadóknak, ilyen-olyan bérenceknek, csepűrágóknak is bélyegzik őket. Pedig a bélyegzők is tuti, néznek sorozatokat, filmeket, ha ki akarnak kapcsolódni – azokat a színészeket nézik a kedvenc sorozatukban, akiknek többsége éppen ezen, az ország legkisebb egyetemén végzett és közszeretetnek örvend. És akik többségükben tán még soha nem látott szakmai-emberi egységben állnak most ki egykori alma materük és jelenlegi diákjai mellett.

Színésznek, dramaturgnak, gyártásszervezőnek, operatőrnek, vágónak, rendezőnek, hangmesternek tanulni kell. Ráadásul csapatban: hiszen együttműködésüknek köszönhetően áll össze egy-egy színházi darab, film önálló, varázslatos világa.  

– Azt a legnehezebb elviselni – mondja Darányi F. Hanna, az SZFE színházi rendező-asszisztens szakos másodéves hallgatója az ötvenedik egyetemfoglalós napon – amikor hazudnak rólunk. Például, hogy nem tanulunk. Az órák folyamatosan mennek, órarend szerint. Aki épp nem az óráján van, az őrségben áll – a tantermeket egyenként kell őriznünk, hiszen van, amelyiket elvették – vagy a számos munkacsoport egyikében dolgozik.

Darányi-F. Hanna. Fotó: Fuchs Máté.

Hanna a sárga logós maszkok gyártásáért felel, maga vállalta, a zero fashion szintén önkéntes csapatával dolgozik. De van COVID-munkacsoport, akik a járványügyi előírások betartásáért, a fertőtlenítésért felelősek, van adományozási, raktározási, van várépítő munkacsoport – amint feltűnik egy újabb feladat, alakul rá egy munkacsoport, önkéntesen. El tudjuk azt képzelni, egy tüntetés, mint például a Charta parlamentbe jutattása volt, ami emberek ezreit mozgatta meg, vagy az október 23-i megemlékezés mekkora munka? Hogy mindenki értse és betartsa, mire kell figyelni, hogy legyen jó a hangosítás, meglegyenek az engedélyek, rendben a program, minden békésen és gördülékenyen menjen?! Ezért felel az okt. 23 munkacsoport.

Mint egy jól szervezett belső falu, úgy működünk, mondja Hanna, aki benn is alszik a kollégiumban, ezért költözött be, hogy folyamatosan itt lehessen a szobatársaival, akikkel most a legfőbb támaszai egymásnak. Hanna úgy érzi, egész életében fog ebből az élményből táplálkozni, akárhogyan is végződjön. – Néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy az egyetemen kívül is van élet. Itt ez most egy nagyon zárt, bensőséges világ, és pont tegnap történt meg az elképzelhetetlen, hogy elfelejtettem a legjobb barátnőm szülinapját…

Legfelsőbb, egyetlen döntéshozatali szervük

Amikor nem órákon vannak, nem őrségben és nem munkacsoportokban dolgoznak, akkor fórumoznak: átlag kétnaponta, cirka este nyolctól késő éjszakáig.

A „fórumozás” az SZFE tanköztársaságának legfelsőbb és egyetlen döntéshozatali szerve, lelke, motorja, amelyben minden diák, oktató, dolgozó, egyetemi polgár részt vesz egyenrangú szereplőként. Önként. Ezt nagyon fontos tudnunk, mert ez a másik hazugság, amelyet sokan benyelnek, hangoztatnak: kívülről, felülről, külföldről, belföldről, az űrből? – irányítják, pénzelik, manipulálják őket.

Nem.

Az SZFE, azaz a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai maguk gyakorolják önmaguk felett a kontrollt, maguk hozták létre a rendszert, amely együttműködésük alapja. 

Az általuk alkotott rendszer egyszer történelmi példa lesz. Egyetemeken fogják elemezni hozzájuk hasonló diákok, mindannyiuk okulására, épülésére: bármely fejlett demokrácia boldogan tanulmányozza majd együttműködésüket – a közös alkotásukat.

Mit történt az egyetemfoglalás óta?

  • A hallgatók az autonómia követelése mellett a többi közt ebben a formában elutasítják az alapítványi modellváltást, az önkényesen kinevezett kuratóriumi és felügyelőbizottsági tagokat, követelik a szenátus jogköreinek visszaállítását és a kuratórium lemondását. 
  • Szeptember 6-án 13 pontban fogalmazott Chartájukat tömegtüntetéssel, élő lánc szervezésével juttatták el a Parlamentbe, ahonnan azóta sem kaptak választ, így deszkavárat emeltek az ITM épülete elé, ahol egyben hazánk legnagyobb színészei tartottak felolvasást támogató levelekből. Hollywoodi sztárok is melléjük álltak
  • Szeptember 29-én az egyetem dolgozóinak 60%-a sztrájkba kezdett.
  • A kancellárnak kinevezett – az SZFE diákjai által legitimnek nem tekintett – Szarka Gábor nevű ezredes – miután zárakat cseréltetett ki és lekapcsoltatta az internetet – október 15-én bejelentette, hogy „befejezettnek” tekinti az egyetemfoglalást, és őszi szünetet rendelt el, az egyetem helyiségeinek elhagyására utasította a diákokat. Ezt mind az oktatók, mind a diákok egy emberként tagadták meg.
  • Az elmúlt több mint 50 napban a hatalom képviselői részéről senki nem tárgyalt a diákokkal.
  • Október 23-ra, 16 órától, más egyetemek diákszövetségeivel együtt „Mindannyiunk szabadsága” címmel megemlékezést szerveznek, mely a Műegyetem rakpartól indul és az Uránia mozi előtti műsorral teljesedik ki. Mindenkit várnak szeretettel!

Wierdl Eszter énektanár, óraadó oktatójuk hangsúlyozza: mindenkinek szabad döntése, éppen csatlakozik-e, van-e ereje, ideje rá. A hallgatók szupererejét abban látja, hogy az extrém stresszel járó, elhúzódó, külső fenyegetésekkel súlyosbított válsághelyzetben is képesek folyamatosan megújulni, reflektálni önmagukra és fejlődni. Kreatívan, higgadtan, sőt bölcsen válaszolni a hatalom újabb és újabb, nemtelen, gyakran etikátlan húzásaira.

A diákok elképesztő megküzdési képessége abból is ered – szerinte –, hogy az SZFE belső kultúrája partneri helyzetet teremt. Az oktatók felnőttként, partnerként kezelik a diákokat.

A hallgatóknak segítség a tanóra, amikor a jelenlegi stresszt, szorongást be lehet csatornázni kreatívan egy-egy feladatba, ki lehet magukból játszani a feszültséget. Ezzel együtt az oktató, aki civilben pszichológus is, úgy látja, nagyon kimerültek fizikailag is, miközben óriási pszichés teher nehezedik rájuk: egy ország szeme rajtuk, sokan tekintik őket hősnek, nagy a tét…

Csak képzeljük el, mit érezhetett egy elsőéves, kollégista színészhallgató, amikor a hatalom aktuális katonája bejelentette, itt a vége, kiürítik a kollégiumot, tipli, skacok… A gólya mennyire érezhette magát elveszettnek? Hova menjen hirtelen, mi lesz a cuccaival – de mindenekfelett: mi lesz a hivatással, amire mindennél jobban vágyott, mindent megtett érte?! Többek között ezek azok a helyzetek (és az egész, úgy, ahogyan van…), amelyek traumatizálhatnak, és nem ezt érdemlik a diákok: ők csak tanulni szeretnének, nyugodt, kiszámítható körülmények között, azon az egyetemen, amelyre felvételiztek. Nem pedig azon, amelyet erőszakkal akar a maga képére formálni az aktuális hatalom – jelentsen ez bármit is.

Belső hajtóerő, új hang

Az SZFE közösség erejének az is lehet az egyik titka, hogy ide a legtöbben tudatosan jönnek: tudják, mit akarnak tanulni, azt is, hogy kitől, és apait-anyait beleadva küzdenek a bekerülésért, akár több visszautasítás után. Nagyon erős a belső motorja annak, aki itt van, és nem hagyja, hogy elvegyék tőle, amit szeret. Az életét teszi fel a mesterségére, nem csupán egy diplomát akar.

Ez a tudatosság eredményezheti részben azt a példa nélküli fegyelmezettséget és higgadtságot, amely minden akciójukat, reakciójukat jellemzi. És azt az új hangot, amely ebben a jelenlegi, végletekig manipulált, hazug közbeszédben megrendítően tisztán szól: ha bűnbakot keresnek, megtalálták, én vagyok az – mondta Németh Gábor író, az SZFE oktatója a tanköztársaság kikiáltására utalva, és vele együtt sok-sok hallgató. Egyszerűen, egyenesen és hitelesen kommunikálnak, nem személyeskednek, nem agresszívak – ellentétben a hatalom éppen kijelölt tagjainak kommunikációjával.

És ami legalább ilyen fontos: egy olyan országban, amelyben a jogállamiság intézményei – igazságszolgáltatás, média – egyre több sebből véreznek, az SZFE kizárólag a jogszerűség mentén halad, és elsősorban a jogot használja tiltakozása eszközéül. 

Fotó: Nagy István Dániel.

A legendás fórumozásokon a sorsdöntő október 15-i napon – amikor az ezredes ki akarta üríttetni az egyetemet és őszi szünetet rendelt el önhatalmúlag, melyet az oktatók és a diákok egy emberként visszautasítottak – visszafoglalt Ódry színpadon a járványügyi előírások betartása mellett, számozott székeken, szigorúan maszkban 70 ember vehet részt. A többiek – akár 300-an is lehetnek – online, Zoomon követik a vitát. Aki valaha vett részt már ilyen nagy létszámú – vagy akár kisebb – megbeszélésén, tudja jól, hogy ha csak ennyit csinálnának a hallgatók, az oktatók, az is teljes állás (lsd: parlament). De hogyan lehet megoldani, hogy ennyi eltérő közegből érkező, eltérő korú és akár már más diplomával rendelkező ember  egyetértsen egy-egy életbevágó ügyben, olyan döntéseket hozzanak, amelyekkel mindenki egyet tud érteni, amely az összetartást fejleszti?

Az SZFE-nek közel 300 diákja van: akad doktorandusz, kinek fél éve van még a diplomáig, fizetős képzésben vesz részt, és elvégezte már a jogi egyetemet vagy a szociológia szakot, tanár szakot: tehát van már diplomája, van múltja, tapasztalata. Mégis: ugyanannyi szava van, mint annak a gólyának, aki egy aprócska baranyai faluból érkezett színészmesterséget tanulni dobogó szívvel Budapestre, mert ez volt az álma. Ha az nem érte volna sokként, hogy Budapest egy zsúfolt metropolisz, és a szülői ház helyett ezentúl egy kollégiumi szobán fog osztozni ismeretlenekkel, akkor bizvást sokkolta, hogy mibe csöppent bele, mi ez az egész? Hogy lehet itt egységet teremteni?

– Nagyon figyelünk rá, hogy mindenki, mindig elmondhassa a véleményét –magyarázza Gálosi Dóri, másodéves gyártásszervező szakos hallgató, aki egyben a kommunikációs csoport munkatársa is. Ő kezeli az SZFE Facebook-oldalát, ő streameli az eseményeit, válogatja a fotókat, ellenőrzi, írja, szerkeszti a szövegeket, és telefonál, telefonál. Mikor felhívom, azt mondja, jól indul a nap, mert kivételesen nyolc órát aludt, ennél rendszeresen kevesebb jut pihenésre.

Dóri az egyetemfoglalás 10. napján csatlakozott be, ő hazajárós, nem az épületben alszik – ezzel együtt ő is rendszeresen éjszakázik a munkacsoportjában.

Mi a szösz az a bázisdemokrácia?!

– Bázisdemokrációt építünk – mondja ki a magától értetődő fogalmat: mindenkinek egy szavazata van, mindenki egyenlő, mindenkinek hozzá kell járulnia egy-egy döntéshez, kifejtenie a véleményét, megérteni, elfogadni- tisztelettel és alázattal együttműködni.

Nincs ennél egyszerűbb, sem ennél időigényesebb, de értékesebb tevékenység sem – ez maga a demokrácia.

Amely hazánkban jelenleg alig működik, tán sosem működött, tán mert sosem tanultuk: épp az SZFE az élő példája, hogy tanulni kell és lehet, ezt is.    

  • A fórum fő moderátorának kell nagyon figyelnie, hogy mindenki hozzá tudjon szólni, aki akar, egy-egy döntésnél – akármennyi ideig is tart – el kell jutnunk oda, hogy egységben tudjuk felvállalni. Munkacsoportjuk rengeteget dolgozik egy-egy alkalom előkészítésén, hogy minden kérdésre jusson elég időnk.   
  • Vannak elfogadott kézjelek, ezeket is nagyon kell figyelni, pláne ekkora tömegű embernél, ha egy témában javasol valaki valamit, arra a két tenyérből formált háztető a jel, ha valamivel nem értünk egyet, az a lefelé néző kézfej, mintha a körmömet áztatnám, a T betű a technikai bejelentéseket jelzi, például hogy megjött a pizza, mert muszáj ennünk is. Nagyon komoly koncentrációt és fegyelmet követel ez mindenkitől, mégis, én még egyszer sem voltam olyan helyzetben, amikor egy egyet nem értés konfliktussá fajult volna, a fórumozás végtelennek tűnik néha, és iszonyat elfáradunk. Gyümölcse azonban az egyetértés, az összetartás.
  • Mindent kimondunk, minden parát, mindent, amitől félünk, nincs tabu – teszi hozzá Darányi F. Hanna.

Gálosi Dóri is elvégzett már egy egyetemet, az ELTE szociológia szakát: – Eléggé szeretem a rendszereket és a filmeket – mondja –, így felvételiztem a mozgóképes gyártásszervező szakra. Itt nagy szükség is van a rendszerező képességére, hiszen egy filmes stáb munkájának rendszerét felépíteni és működtetni önmagában művészet. Dóri szociológus szemmel is tudja nézni a működésüket: – Talán abban változott a legnagyobbat az életem –mondja –, hogy amikor még az ELTE-re jártam, az Angelusz Róbert szakkollégiumban ugyanúgy a bázisdemokrácia rendszerét igyekeztünk kialakítani. Bár az elmélet tetszett, nagy létszám esetén úgy véltem, nem feltétlenül működhet… Hát most az élet alaposan rám cáfol…

Gyors történelmi párhuzam: a legjobb egyetemek szakkollégiumainak működését – Corvinus Rajk, az ELTE Eötvös, Bólyai, Angelusz, BME Wigner, Neumann, Öveges szakkollégiumai – mindig is magas fokú autonómia, demokratikus működés jellemezte, alulról szerveződő, erős identitástudatot, életre szóló közösséget kialakító rendszerek, melyeket maguk a kollégisták működtetnek. Az ide tartozók későbbi karrierje rendszerint meghatározza akár az ország sorsát: köztudott, hogy az ELTE jogi karának Bibó szakollégiumában védett, támogatott, sőt 1989 előtt még a rendszerkritikus gondolkodást is szorgalmazó, példátlan autonómiával rendelkező fészkében születhetett meg annak a közösségnek a magja, amely ma több (MTA, CEU, index.hu) intézmény után éppen az SZFE autonómiáját igyekszik elvenni. Vajon ha anno őket támadja így a hatalom, mit tettek volna? Kiálltak volna a közösségükért, az egyetemükért?

Én csak egy anya vagyok

– Eddig még kizárólag azt hallottam tőlük, bármit is vetettünk fel nekik: rendben, megbeszéljük a többiekkel és eldöntjük. Ez a kulcs – magyarázza Borsos-Kőszegi Erika –, az együtt.

Erika lánya, Szauer Lilla másodéves dramaturg – szakos hallgató és a Corvinus angol nyelvű szociológa karán szerezte első diplomáját. Évekig volt tagja a Katona József színház Behívó nevű programjának, és végül több száz jelentkező közül vették fel a nyolc hely egyikére. – Azóta alig láttuk őt, beköltözött a belvárosba. Éjjel-nappal benn vannak, próbálnak, dolgoznak. Már most sokkal okosabbak és műveltebbek, tájékozottabbak, mint én. –  csak egy anyuka vagyok – mondja Erika, aki pszichológus, krízisellátásban dolgozik, egy bántalmazottakat segítő alapítvány vezetője.

Kőszegi-Borsos Erika, egy hallgató édesanyja.

– Még szeptember elején tettem ki a Facebookra egy posztot arról, hogy miképpen támogathatjuk az SZFE-s diákokat. Pár óra alatt négyezren osztották meg. Azóta én szinte egyfolytában úton vagyok, mert rengeteg a felajánlás, mindig tele van az autóm, hol gyümölcslével, hol gluténmentes nasival, konzervvel, mikor, mivel – mondja. 

– Én már nem félek – sóhajt nagyot Erika –, iszonyatosan féltettem a lányomat. De ha ő nem fél, akkor én sem. Amikor ez a katona ultimátumot adott nekik, hogy kifelé az épületből, kétségbeesve hívtam Lillát, hogy jaj, most mi lesz? – Mi lenne? – mondta a lányom tök higgadtan. – Az lesz, ami eddig is volt: kitartunk.

És úgy lett, ahogyan mondta, okosan, szelíden, de ellenálltak.

Teremtett világunk

– Azóta úgy érzem, én sem félek – mondja Erika. – Nyilván vannak, voltak rémképeim, aztán arra gondolok, mit mondana ő erre: anya, és ha mondjuk rabosítanak, akkor mi van? Nem követtem el semmit, nem ártottam senkinek. A jövőmért dolgozom.

– Nekik csak ez van, a jövőjük – mondja Erika. – A lányomnak ez volt az álma, a színház. Nincs, nem lesz másik helyette. Ha elhagyni kényszerül a hazáját – külföldi egyetemek már felajánlottak ösztöndíjakat nekik –, megyek vele, pedig nálam jobban senki nem szereti ezt az országot, a nyelvét, művészeit, a kultúráját. Én mindig úgy éltem, hogy egy jó könyv, egy jó film menedéket jelent számomra: feltölt, kisimít.

A művészet mindenkié, ezért csak szabad lehet. Katarzist nem lehet parancsra érezni. Az mindenkinek a legszentebb magánügye. Így hát kontrollálni, ideológiát erőltetni a művészetre – ugyan, minek? Ha tetszik egy darab, egy film, egy könyv, megnézed, elolvasod. Ha meg nem, hát nem. Ilyen egyszerű. Nem függ a pártállásodtól, hogy mi érint meg.

– Ha tetszik egy színész játéka, elbűvöl, megbabonáz. Ha meg nem, elfelejted. Tehetség vagy van, vagy nincs. Szerintem a művészek valóban mások. Ők mindig azt nézik, én ezt látom a lányomékon, hogy mit tudnak abból alkotni, amiben benne vannak. A színház, a film, a könyv is arról szól, hogy egy önálló, varázslatos világot teremtenek az alkotók. Ez történik most az SZFE-n. A művészet arra való, hogy jobb legyen az életünk. Hogy elhiggyük, lehet jobb. Ezek a fiatalok vállalták azokat a szégyenletes külső körülményeket, amelyek az egyetemüket jellemzik – lepusztult, elhasznált, elavult minden. Nekik csak az volt a fontos, hogy alkothassanak, tanulhassanak, együtt, egymástól és természetesen a tanáraiktól. Most is ezt teszik, éjjel és nappal. Azt látom, hogy brutálisan elfáradtak, de kitartanak.

– Én sokszor feladtam már reménykedni abban, hogy a hazám képes jobban, igazságosabban működni. Most nekik, miattuk hiszem el, hogy felnőtt egy generáció, amely már képes lesz adni is. Emberséget, erőt, szépséget.

A megváltó katarzist.

Nyitókép: Nagy István Dániel.

Vélemény, hozzászólás?