Január végén érkeztem L’Arboçarba, egy apró katalán faluba, hogy két csivavának legyek az ideiglenes gazdája, egy pálmafákkal szegélyezett villa vendégházában. Míg az első benyomásokról, a ház- és kisállatvigyázással kapcsolatos feladatokról és a könnyűszerrel libabőrt okozó környezetről az előző cikkemben írtam, addig most életem első via ferratáját mesélem el.
Mia és Minnie álmosan csodálkozó szemekkel pislogtak rám a hajnali ébresztő után. Aztán pikk-pakk újra összegömbölyödtek a kutyaágyukra hajtott, piros kockás pléden, amíg az előző este spontán megbeszélt túrára pakolásztam.
Rajtam nem sok minden múlt, hiszen a 20 kilós bőröndbe, amivel erre a két hónapra érkeztem, csupán néhány sportosabb darab fért.
A szomszédom, José María – a kirándulás ötletgazdája – azonban megígérte: minden fontos felszereléssel ellát majd. Ekkor már sejthettem volna, hogy nem egy egyszerű hegyi útvonalról lesz szó, de ezúttal jól esett hagyni, hogy csak úgy sodorjanak az események…
Izgatottan lehúztam a gázról a halkan kotyogó kávéfőzőt, és a bögrementes kezemmel még néhány szem mandarint gyorsan becsúsztattam a hátizsákom tetejére. Gyors búcsú a kis mormota csivaváktól, majd átszaladtam José Maríához, aki túrabakanccsal, sisakkal, hegymászó beülővel, kantárokkal, karabinerekkel és egy pár kesztyűvel fogadott.
Itt már egyértelmű volt, hogy olyasvalamit fogok csinálni, amit még sohasem.
Bepattantunk az autójába, és közben már rózsaszínes-kékes árnyalatokkal ébredezett a szőlősorok mögötti horizont. Mire Tarragonába értünk, hogy felvegyük a barátját, Soniát, néhány szürke felhő és egy közepes szélvihar is kerekedett. Bár Tarragona partjain eszméletlenül szép hullámokat kavart a szél, egy pillanatra aggódni kezdtem, hogy hogy lesz ebből túrázás…
Az aggodalmat hamar kifúrta a kíváncsiság és a bizalom (Sonia és José María gyakorlott mászók), és egy olyasmi „semmi sem állíthat meg” érzés, amit a mediterrán országok, és úgy általában az egyedül utazós élmények ültetnek belém.
Az, hogy via ferrata mászásra érkeztünk, csak akkor tudatosult bennem úgy igazán, amikor az első létrafok megtétele előtt José María magyarázni kezdte az alapokat. Kicsit angolul, kicsit spanyolul és főként kézzel-lábbal zajlott az oktatás, így csak remélni tudtam, hogy mindent megértettem ahhoz, hogy ne zuhanjak a sziklák közé.
Fogalmam sincs, hogy hová, melyik zsebembe tettem a félelmeimet (nem vagyok tériszonyos, de ez mégsem volt a leghétköznapibb jelenet az eddigi pet-sitterkedésből).
Csatolni, lépni, húzódzkodni kezdtem, követve Soniát és visszapillantva José Maríára, aki gondosan fürkészte, hogy mindent biztonságosan csinálok-e.
Egy tanácsa volt: ne nézz le!
És bár tényleg nem tartok a magasságoktól, úgy döntöttem, megfogadom, amit mond, és mindig arra koncentrálok, ami előttem van. Egyszer-egyszer megzavart a gondolat, hogy vajon mennyire lassíthatom őket az egyelőre fel nem bátorodott tempómmal, de olyan kedvességgel és jókedvvel tanítgattak, hogy elhalványultak a kérdőjelek.
A fémkábelekre, a lépcsőkre és az ezernyi formát öntő sziklaszélekre fókuszáltam. Kezdtem megérkezni a rutin előszobájába, egyre bátrabb tempót engedtem a lábaimnak. Ezt Sonia is kiszúrta, ahogy azt is, hogy jót tenne, ha gyakorolnám az elengedést. Gondos pillantásokat vetett a felszerelésemre, és csak annyit mondott: dőlj hátra, engedd el mindkét kezeddel!
Néhány pillanatig hezitáltam, és bár az egyik kezem hamar megadta magát, a másik ragaszkodott a hideg fémhez.
Majd újra átfutott rajtam a kíváncsiság, a bizalom, és a „semmi sem állíthat meg” koktélja, és azon kaptam magam, hogy már egy kézzel sem kapaszkodok. Belenevettem a szélbe, a sziklaszélek göcsörtös végébe.
Az első via ferratát sosem felejtjük el – mondta José María,
akinek hálás vagyok azért, hogy egy teljesen új terepen gyakorolhattam a kapaszkodás és elengedés izgalmas táncát, ami az élet más területein is biztosan visszaköszön majd.
Fotók: Ihász Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
