Nyárádi Adrienn olyan gyermekeket fotóz, akik láttán sokan elfordítják a fejüket. Sérült gyerekeket és családjukat, akiknek az együttlét, az örömteli pillanatok mást jelentenek, mint nekünk. Mert vallja, ők különösen megérdemlik, hogy csodálatos, szeretettel teli képek készüljenek róluk.
Egy véletlen felkérés indította el Nyárádi Adriennt azon az úton, amely nemcsak a munkáját tette különlegessé, de az egész életét megváltoztatta. Addig a négy és fél évvel ezelőtti pontig hétköznapi családfotósként dolgozott, aztán megkereste egy édesanya, nem készítene-e képeket az ő sérült kislányáról. „Másképp különleges. Tisztán emlékszem, hogy így fogalmazott” – idézi fel Adrienn, aki akkor még nem sejtette, hogy ez a fotózás nem egyszerű munka, hanem fordulópont lesz az életében. – „Olyan pofont, olyan ébresztőt kaptam, ami meghatározta a további életemet. Előtte is kerestem az alkalmat, hogyan segíthetnék a képeimmel, fotóztam például idősek otthonában és hátrányos helyzetű családoknál, de valahogy éreztem, hogy ez nem elég.”
Nem is tudta, hogyan készüljön a fotózásra, mit jelent, amikor egy genetikai sérült, mozgásképtelen kisgyerek az alany, aki a fejét sem tudja megtartani. Nem számolt azzal, milyen, amikor a test nem úgy működik, ahogy kellene, a kislány reakcióival, amelyekhez hasonlókkal még nem találkozott, és az édesanyja szemében látott nagyon mély szomorúsággal sem. De a képeivel hatalmas örömöt szerzett. – „Az édesanya meglepődött, hogy a sérültsége ellenére ugyanolyan szépnek mutatom meg a gyermekét, amilyennek ő látja.”
Személyes misszió lett a munkából
Akkor említette meg először a közösségi oldalán, hogy szívesen vállal ilyen jellegű fotózásokat. Arra számított, talán érkezik egy-két megkeresés és annyi. Ehhez képest már négy és fél éve tart a küldetése, a sérült gyermekek és családjaik fotózása ugyanis időközben személyes missziójává vált.
„Másoknak is szívesen mesélek a munkámról, mert úgy érzem, hogy erről beszélni kell. Ezekről a gyerekekről, családokról sok ember nem is tud. Több mint kétszáz családot fotóztam eddig, s gyakran elgondolkozom azon, hogy mennyien lehetnek még ?!
Nagyon kevés szó esik róluk, mi, egészséges emberek pedig nem is tudjuk, mekkora szabadságot jelent az egészségünk! A legtöbben magától értetődőnek veszik, hogy mozog a kezük, ép az idegrendszerük, és soha nem gondolnak bele, mekkora ajándékot kaptak az élettől. A sérült gyerekeket látva a legtöbb ember első reakciója az, hogy „szegények, de rossz nekik”, pedig látom, hogy sok makkegészséges ember is szenved, panaszkodik, nem tud mit kezdeni magával” – mondja Adrienn.
Képei fontos üzenetet hordoznak, ami a közösségi oldalán közzétett fotókon is átjön.
„Olyan emberek írnak nekem, hogy mennyire fontos, amit csinálok, akik egyáltalán nem érintettek és korábban nem is foglalkoztak a témával. Elmondják, hogy hálásak, amiért felnyitottam a szemüket és elgondolkodtattam őket a képeimmel” – meséli.
Pánikroham helyett tudatosság
Adrienn kezdetben úgy belevetette magát a fotózásokba, hogy végig sem gondolta, mit jelent majd számára az egész.
Emlékszem, egy sérült kisfiút fotóztam, amikor az édesanyja elmesélte nekem a történetét. Amikor kiléptem az otthonukból, olyan pánikrohamom lett, hogy azt hittem, infarktusom van. Akkor döbbentem rá, hogy ezekre a munkákra sokkal tudatosabban kell készülnöm.
Azóta indulás előtt gyakran tudatosítja magában, hogy valószínűleg a család, amelyhez készül, már rengeteg olyan nehézségen van túl, amit ő el sem tud képzelni. Megtanulta azt is, hogy – bár korábban hajlamos volt egy kalap alá venni a sérülteket – minden gyerek más.
Ma már tud olvasni a jelekből, felismeri például, hogy két, látszólag egyforma sérült kisgyerek közül melyik van jobb állapotban. Megtanulta azt is, hogy a családi fotók a sérült gyermekek szüleinek sokkal többet jelentenek, mint más szülőknek.
„Volt, hogy egy édesanya sírva felhívott, hogy ezek a képek minden nap erőt adnak neki. Ezek a gyerekek megérdemlik, hogy megörökítsék őket, és a betegségük ellenére mindegyik külön egyéniség.”
Néha a csend a megoldás
A fotózást mindig sok beszélgetés előzi meg, ez kell is, hogy kialakuljon a bizalom. Ahogy a szülők tudják azt is, mi az, ami még komfortos, még nem kényelmetlen vagy fájdalmas a gyereknek. Többnyire az anya vagy az apa az, aki tartja, öleli a gyermekét, amíg elkészülnek a képek.
„A családok a legintimebb magánszférájukba engednek be, ami sokkal sérülékenyebb, mint egy átlagos családé. Ezeknek a szülőknek annyi rossz tapasztalatuk van, annyi tragédia és bántás érte őket, hogy ez nagy felelősség.
Mindegyikük tud mesélni legalább egy nagyon durva atrocitásról, amely a gyermekével kapcsolatban érte. Mit érezhet például az az édesanya, aki a gyermekével sétál és azt látja, hogy a szembejövő anya elrántja a gyerekét, „gyere ide, lehet, hogy fertőző!” megjegyzéssel?”
Hozzáteszi: nem biztos, hogy mindig a rosszindulat beszél ezekből az emberekből, sokszor a tudatlanság az ok. Ezért is szeretné egy kicsit „kinyitni” ezt a témát. „A saját öcsém is bevallotta, hogy nem tud mit kezdeni, ha sérült emberrel találkozik. Én azt mondtam neki, miért kellene mindig bármit is kezdeni? Néha egyszerűen a csend a megoldás. Az, hogy meghallgatod a másikat, és nem akarod – mert nem is tudnád – megoldani a helyzetüket. Mert mit mondanál egy olyan anyának, aki a gyógyíthatatlan beteg gyermekét ápolja, miután két gyermekét már elvesztette ugyanabban a betegségben?”
Felemel és letaglóz a munkám
A fiatal fotós képeivel nemcsak másoknak ad – élményt, emléket, odafigyelést -, hanem ő is gazdagabb lesz.
„Nagyon sokat kapok ezektől a fotózásoktól, a családoktól, a sérült gyermekektől. Ez a munka komoly önismereti és emberismereti tréning. Sokat változtam. Alapvetően türelmetlen ember vagyok, önmagammal szemben is, gyakran voltam mérges, miért nem értem el még ezt vagy azt. Ehhez képest megtanultam lelassulni. Ezek a gyerekek segítenek jobban élni.”
Mellbevágó tapasztalás és nagy tanulás, amikor elmegyek egy családhoz, ahol a gyerek agysorvadással fekszik 19 éve, az édesanyja pedig napi huszonnégy órában ápolja. Sokszor szinte szégyellem magam, hogy itt vagyok egészségesen, és néha mégis borúlátó vagyok.
Mert mit mondjon akkor az az édesanya, aki tizenöt éve egyedül ápolja a hatvankilós, mozgásképtelen gyermekét? Letaglózó, amikor belépek egy nappaliba, és ott fekszik egy ötéves kisfiú, akinek még a betegségét sem tudják, kórházi ágyban, lélegeztetőgépre kötve. Sokat sírok, minden történet megérint. De fel is emel.
A sírás az kell, vallja, hogy kijöjjön belőle, amit érez, mert csak így tudja elengedni a fájdalmat. Már tudja, mi az, amivel fel tud töltődni, legnagyobb támogatója pedig a párja, Laci. Olyannyira, hogy ő kíséri Adriennt a fotózásokra, a technikai dolgokban és mentálisan is rengeteget segít.
„Lacival hét éve vagyunk együtt, és korábban ő sem foglalkozott, nem találkozott sérültekkel. Érzékeny ember, de ezt az érzékenységet korábban nem tudta megélni, a fotózások segítettek neki kinyílni. Megbeszéljük, mit érzünk, egymást segítjük, hogy fel tudjuk dolgozni, amit látunk. Szerencsés vagyok, nem sok férfi vállalná ezt be.”
Fotók: Nyárádi Fotó
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
