Mindannyiunkban felmerül olykor, hogy jó volna egy szigetre menekülni, ahol nem érnek el bennünket a járvány, a háború és a gazdasági válság hírei. Mit szólnátok, ha azt mondanám, létezik egy hely a belvárosban, ahol a zene és a tánc szigetként ölel körbe, és ahol te vagy a legfontosabb? Kiss Beáta salsa órái ilyenek.
Bea egy nap úgy döntött, táncolni fog. Semmi különös nincs ebben, hiszen csak ki akart ugrani a mókuskerékből, felállni a számítógép monitorja elől, és nem elfelejteni, hogy él. Barátnője épp abban az időben jött haza Amerikából, és ő is örült az ötletnek, így először egy hastánc órát próbáltak ki, de ez nem tűnt testhezállónak.
Bea úgy érezte, ez a stílus nem neki való, nem egyedül akar a tükör előtt tekeregni, olyat keres, ahol emberek között lehet. Akkoriban semmit nem tudott a salsáról, de a gondviselés épp abba a belvárosi tánciskolába terelte, ahol született kubai oktató tanított. Kipróbált egy órát, és ottragadt. Ennek huszonkét éve, ma már ő is oktat.
Egy hely, ahol szeretjük, ha a férfi irányít
Bea két évig „csak” tanult, és annyira beszippantotta ez a világ, hogy elkezdett besegíteni a tánciskola mindennapjaiba, jelmezeket varrt, fellépéseken táncolt. Az az oldottság, hogy képes legyen a próbatermen kívül hagyni mindent, és csak a mozdulataira koncentrálni, tizenöt évébe került, mint mondja. A kubai kultúra színtiszta elevenség, miközben benne van egymás tisztelete, a férfiak nők iránti megbecsülése. A játék, hogy nem a nő akarja meghódítani a férfit, hanem fordítva, és az odáig vezető út pedig maga a zene és a tánc.
– Szoktuk is mondani viccesen a fiúknak óra elején, hogy van végre néhány perc az életben, amikor az történik, amit ők akarnak, de ennek az az ára, hogy a lányok királynőnek érezzék magukat. Mi nők gyakran rá vagyunk utalva, hogy magunk oldjuk meg a dolgainkat, és képesek vagyunk egyedül villanykörtét becsavarni, polcot felrakni,
de salsa órán azt kell kérnem a lányoktól, hogy engedjék el a görcsös akarást, és hagyják, hogy a férfi megfogja a derekukat és finoman átvegye az irányítást.
Az első órákon ez nehezen megy, türelmetlenek, de menet közben rájönnek, hogy ez nekik mennyire kényelmes, hiszen ők vannak a középpontban.
Plazmafizikus a parketten
Amikor azt kérdezem, milyen tanárnak tartja magát, Bea azt feleli, hogy idegesítően kitartónak. De, az is lehet, hogy egyáltalán nem így alakul az élete, ha nem a született kubai, José Alberto Rey Perez lesz a tánctanára, aki negyven évesen jött Magyarországra, és aki a hazájában is pedagógus volt, de tánc-és zenetörténeti kutatással is foglalkozik. José minden nap, minden egyes órán mesélt arról, hogy milyen Kubában az élet, hogy az emberek már gyerekkoruktól kezdve táncolnak, és ez játékos ösztönösség szerves része marad az életüknek, és amíg a lábuk bírja, nem hagyják abba.
José azt is elmondja a tanítványainak, hogy a lépéseket bárki képes megtanulni, de a tánctanárnak nemcsak a mozdulatokat, de egy kultúrát, magát az életérzést is át kell adnia, amit Te, aki táncolsz, elfogadod és tiszteletben tartod.
– Én nagyon büszke vagyok rá, hogy magyarként úgy tudom képviselni ezt az örökséget, hogy számtalan elismerést kaptam már kubaiaktól is.
Nálam nincs két egyforma óra, villámgyorsan tudok reagálni a tanítványaim rezdüléseire, és nem siettetem őket, nem tanítok bonyolult figurákat addig, amíg az alapok nem biztosak, hiszen nem traumatizálni akarom őket, hanem élményt átadni.
Rengeteg tanítványom volt már az élet minden területéről: orvos, jogász, bankár, mérnök, fodrász, asztalos…stb és tudják, hogy ez a táncban nem számít, mert lehetsz a legjobb a szakmádban, de itt újonc vagy. Nem tudhatod, kivel táncolsz a parketten, ezért megtanulod tisztelni a másikat, mert lehet, hogy abban a szakmában, amit csinál, ő az ország egyik legjobbja.
Volt például egy tanítványom, plazmafizikus, aki óra után ment dolgozni, mert szüksége volt a plusz dózis adrenalinra, amit az a másfél óra adott neki.
A pandémia adta vissza a hitemet az emberekben
Beát az évek alatt sok nehézségen átsegítette a tánc, válás, életközépi válság, de a covid időszak megpróbáltatásait is igyekezett „kubai” szemlélettel átvészelni. Home office idején én is figyeltem a közösségi oldalra kitett oktató-videóit. Annyi elegancia, nőiesség, és energia van a mozgásában, öröm az arckifejezésében, mintha csak a szellős tengerpartról közvetített volna, miközben teljes bizonytalanság övezte, mikor lehet újra visszamenni a tánciskolába, lehet-e egyáltalán folytatni ezt a hivatást?
– Elárulok egy titkot, a casino vagyis a kubai salsa eredendően nagyon vidám! – meséli csillogó szemmel. – A kubai ember olyan, mint egy festőművész, képekben beszél, a dalszövegekben is. Ezt a kedvenc számommal tudnám érzékeltetni, a Tremenda Pinta (fordítása: gyönyörű festmény) arról szól, hogy a szerzőt a felesége ihlette meg, mert olyannak látja, akár egy festményt.
Ebbe az ösztönös életigenlésbe menekültem, amikor jött a pandémia, és egyik-napról a másikra be kellett zárni, először tavasszal, majd novemberben bizonytalan időre. Depressziós tüneteim lettek, mert elvesztettem a napi kontaktomat az emberekkel, és azért is, mert ha nem taníthatok, akkor nincs bevételem. Arra gondoltam, ha nekem hiányoznak a tanítványaim, akkor szerencsés esetben én is hiányzom nekik.
Elhatároztam, hogy minden nap bekapcsolom a zenét, és táncolni fogok. A tanítványaimnak azért, hogy ne essenek el a gyakorlástól, akik pedig nem tudnak táncolni, de belenéznek néhány percre a felvételekbe, az megtöri számukra a monotonitást, és derűsebbé teszi a napjukat.
Kétszer-háromszor, de akár ötször is csináltam bejelentkezést egy héten, sosem kértem érte pénzt, de voltak olyan tanítványaim, akik elküldték a havi bérlet árát, mert az online óráimmal gyakoroltak, és így szerettek volna támogatni. Azért volt pozitívuma is ennek az időszaknak, bebizonyosodott számomra, hogy az emberek jók.
Tabudöntögetés a próbateremben
Évekkel ezelőtt én is bekopogtam Beához egy kezdő Lady Salsa órára és rádöbbentem, hogy a testem egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy szeretném. Porszívózásra, bevásárlásra, teregetésre már volt néhány koreográfiám, de a latin dallamokra képtelen voltam a csípőmet kiforgatni. Magunk között legyen mondva, elég esetlen voltam. Éreztem, hogy ezek a lágy, finom erotikát sugalló mozdulatok felszínre hozzák az összes komplexusomat.
– Igen, a testünket övező tabuk előjönnek táncórán, de nemcsak a nőknél, férfiaknál és gyerekeknél is. Ez már serdülő lány korban elkezdődik, amikor nőni kezd a cici, szinte azonnal elkezdünk különböző gátlásokat gyártani, napjainkban pedig minden csatornán azt kapják a lányok, hogy legyenek tökéletesek.
Az órákon mindig elmondom, hogy ha kezdetben ügyetlennek érzik magukat, az a természetes, hiszen eddig nem ismerték, nem használták ezeket a mozdulatokat, azért jöttek ide, hogy megtanulják. Sajnos bennünk, magyarokban van egy gátlás, nem merünk ösztönösek lenni, megmutatni magunkat, mert mit fognak gondolni rólunk mások?
Kubában a nők, ha vékonyak, ha molettek, ha nagyon feketék, ha nagyon fehérek, akár húsz évesek, akár hetven, úgy vonulnak az utcán, mint a királynők.
Miért? Mert tudják, hogy van az életükben legalább egy férfi, akinek pont ők tetszenek. Szeretik magukat, akárhogy nézzenek ki. – meséli Bea.
Ha az élet citromot ad, sebaj, készíts belőle limonádét!
Aki nem látott még kubaiakat táncolni, nem hallotta ezt a zenét, nem is tudja elképzelni, hogy mennyire ösztönös és pozitív. A kubai emberek sem a nyelvükben, sem a viselkedésükben nem kertelnek, nem halogatnak, azonnal kimondják, amit gondolnak. Ha megbántottad őket, nem várnak két hetet, hogy megkérdezzék, miért?
A mában élnek, annak örülnek, ami itt és most történik velük, az életigenlés hatja át minden tevékenységüket, azt használják, amijük van, és nem azon keseregnek, ami nincs. ’Si la vida te da limones, haz limonada.’ Ha az élet citromot ad neked, készíts limonádét! Természetesen arra is kíváncsi vagyok, hogy kik járnak páros órákra, Bea azt mondja, hogy a sok éve együtt élők vannak kevesebben, a többség szólóban érkezik.
– Sok olyan hölgy jön egyedül, akinek bár van párja, férje, de nem tudja elcsalni magával, ezért örömforrásként maga kezd el tanulni.
Pedig ez nagy baj, mert egy barátnő, egy feleség gyakran igényli ezt a fajta intimitást, és a férfinak nyitottnak kellene lennie arra, hogy legalább kipróbálják, hogyan működnek ők ketten tánc közben.
A fiatalabb korosztály abban a reményben jön, hogy itt ismerkedhet. Van egy nagyon helyes párosom, évek óta járnak hozzám, a gyerekeik már kirepültek, ők ketten tökéletes harmóniában táncolnak együtt. Amikor a feleséget felkérték a salsa bulikban, a férje rajongással és büszkeséggel nézte, ahogy táncol, és mindig azt mondta, nézd Bea, ugye milyen gyönyörű, mindenki vele akar táncolni!
Hát erről szól ez a tánc.
Jövőre lesz a tánciskola huszonöt éves, és a megalakulásuk óta népszerűek. Bea és José annak örülnek, hogy sikerült a pandémia után újra nyitni és a tanítványokat visszahódítani. Hétköznap délutánonként tartanak órákat és hétvégén intenzív kurzusokat, mert akik hozzájuk jönnek tanulni, azoknak nagyon fontos az eredeti casino elsajátítása.
Számukra is jó hír, hogy már májustól, minden második szombaton, ingyenes, másfél órás latin koncert majd fiesta lesz a Városligetben, és a tánciskola alapítót, Josét kérték meg, hogy ő szolgáltassa a zenét.
Bea, ötven pluszosként karcsú, mint egy nádszál, beszélgetésünk alatt is csak én faltam be egy máktorta szeletet, ő szenvedélyesen mesélt. Búcsúzóul arról faggatom, meddig lehet ezt ilyen energiával átadni, meddig szeretne még tanítani?
– A kubai salsa nekem több dolgot is jelent – mondja. – Elsősorban a vidámságot és azt, hogy igazán megélhetem a nőiességemet, ez önbizalmat ad és hatással van az életem minden területére. A kubai salsa értéket közvetít, tiszteletet, szeretetet a környezetünk és egymás iránt, ami sajnos ma nem jellemző a világunkra. De, hogy a kérdésedre válaszoljak, addig fogok táncolni, amíg élek!
Fotók: Kalász Vivien
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
