Hogy merre sodorja az embert a sorsa, az csak akkor derül ki, amikor már túljutott élete delén. Tizennégy évesen nem könnyű kiválasztani azt a munkát, hivatást, ami majd kitölti az egész életet. Lehet-e csak azzal az egy dologgal foglalkozni, amit hivatásának, szakmájának választott? Kitart-e a választott munka iránti szerelem élete végéig, vagy időnként váltani kell, és valami teljesen újba kezdeni?
Orbán Erika írása.
Tizenévesen én is képtelen voltam eldönteni, mi lenne az, amivel életem során foglalkozni szeretnék. Rengeteget olvastam, szinte válogatás nélkül, Agatha Christie-től egészen Dosztojevszkijig. Ha megfogott egy-egy mondat vagy kifejezés, azt vagy kijegyzeteltem, vagy a könyv margójára felskicceltem az érzést, amit kiváltott belőlem.
Aztán egy nap a sors könyvét kinyitva azt láttam, hogy a tanári hivatás van számomra kijelölve. Rácsodálkoztam, mert soha meg sem fordult a fejemben ez a pálya. Ennek ellenére több mint harminc éve csinálom, és imádom.
A tanítás közben megtanultam figyelni az emberekre. Talán ezért is érdekelnek annyira a sorsok, a döntések, a kapcsolatok. Az osztályteremben és az életben is mindig az embert keresem a történetek mögött.
A tanítás és a két kisgyerekem mellett mégis azt éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Nem tudtam szavakba önteni mi az, csak azt tudtam, hogy maradt bennem egy kihasználatlan tér, ami folyamatosan arra vár, hogy megtöltsem élettel.
Az írás ideig-óráig jóllakatta ezt az éhséget, de csak amolyan előétel volt. Egy idő után megértettem, hogy nemcsak írni szeretnék, hanem adni is valamit az embereknek. Azt akartam, hogy belépjenek abba a világba, amely addig csak bennem létezett.
A kis zug lassan megtelt szavakkal, gondolatokkal, és én… Én lubickoltam az újonnan feltárult világban.
Létrehoztam egy egyesületet, ami kultúrával, írással, olvasással és színdarabokkal foglalkozik. Ez utóbbi odáig fajult, hogy darabokat írok, és közönség előtt játsszuk őket Somogyország színpadjain. Minden előadás után újra és újra meglep az érzés, hogy a történetek valóban képesek összekötni az embereket.
Egy napon ráébredtem arra is, hogy vannak bennem történetek, amelyeket már nem lehet tovább magamban tartani. Így születtek meg a könyveim, a novelláim. Nem azért írom őket, hogy mindenáron tetszenek, hanem azért, mert hiszem, hogy mások is felismerhetik bennük önmagukat.
Mindig is nagyon érdekeltek az emberi kapcsolatok, legutóbbi könyvem, az Eltörölve is ezt boncolgatja.
Egy hatvanéves nő hagyja el a családját, nem egy másik szerelemért, hanem mert önmagát akarja megtalálni.
Az érdekelt a legjobban, hogy tulajdonképpen hol veszítjük el magunkat, hol válik belőlünk csak nagymama és nagypapa. Hogy a kor előrehaladtával, hova tűnnek el a vágyaink, az álmaink?
Miért adunk fel mindent a családért, s a társadalom miért ítéli el azt, aki kilép egy családból, és a saját útját akarja járni? Miért nem értjük, ha valaki hatvan fölött saját döntéseket akar hozni. Sokat küzdöttem ezeknek a kérdéseknek a boncolgatásával, kerestem a válaszokat, a motivációt, amikor valaki mindent feladva kilép az addigi megszokott életéből.
Az érdekelt, mi van a kimondott szavak mögött. Mi van a mindennapi gépies mosoly mögött, mi van a fáradtság, a döntés mögött? Hiszem, hogy mindenkinek van egy története, csak nem mindig kérdezzük meg egymástól.
Életünk apró történései is rejtenek csodákat, gyászt, örömöt vagy szomorúságot. Csak mi, emberek nagyon szeretjük homokba dugni a fejünket, mert azt hisszük, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, vagy nincs hozzá közünk. Engem az is nagyon foglalkoztatott, hogy valójában mihez van közünk? Mások szerelmeihez, szakításaihoz, apró örömeihez, kimondatlan fájdalmaihoz?
Megtapasztaltam én is, hogy sokszor épp arra nincs szavunk, ami a legjobban fáj, ami a legnagyobb súllyal nehezedik ránk. Nem tudunk mit mondani. Csak hallgatunk vagy közhelyeket puffogtatunk.
Novellás kötetem, a Semmi közöd hozzá – avagy szilánkok az életből – ezeket a kicsi mindennapi történéseinket próbálja megvilágítani. A történeteknek látszólag semmi közük egymáshoz, mégis ott vannak összezárva ebben a kötetben.
Következő regényemben az foglalkoztat, hogy vajon hova tűnik el a szerelem egy hosszú házasság alatt. Hova lesz a sok átbeszélgetett éjszaka, a nevetés, a csintalan tizen-huszonéves, aki belépett a házasság kapuján? Hova tűnnek el a közös programok az egymás iránti kíváncsiság és vajon ezeket egy idő után miért nem hiányoljuk?
Ma már tudom, hogy nem baj, ha az ember élete többször is új irányt vesz. Talán éppen ezek a kanyarok tesznek bennünket azzá, akik vagyunk.
kiemelt kép: Orbán Erika
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
