A másik elől eldugott tárgyak, fokozatosan adagolt vagy épp visszatartott konyhapénz, állandó szidalmazás: ezek már egy bántalmazó kapcsolat ismérvei lennének? Dobray Sarolta Üvegfal című regényében Léna és Péter történetén keresztül ismerhetünk meg egy olyan párkapcsolatot, melyben a bántalmazó és a bántalmazott jelleme nem fekete és fehér, de éppen ettől annyira valóságos.
„Évekkel ezelőtt még nem is igazán voltak szavaink a verbális bántalmazásra, és az ilyen módon berendezett kapcsolat kezelése rendszerszinten ma is még mindig ott tart, hogy a rendőrség nem tud mit tenni, amíg nem folyik vér. És ha megtörténik, sokszor már késő. Pedig általában olyan fázisok előzik meg, mint amiket regényben olvashatunk” – mondta Dobray Sarolta, az Üvegfal című regény szerzője. A könyv fejezetei először a Nők Lapjában jelentek meg, most pedig kibővítve, regény formájában is kezükbe vehetik az olvasók. A szerző hangsúlyozta: nem önsegítő könyvnek szánta munkáját, a tapasztalat mégis az, hogy az Üvegfal irodalmi értékei mellett gyakran fel is nyitja az olvasók szemét.
Mentegetés, önáltatás
Léna és Péter kapcsolatát a kezdetektől nyomon követhetjük. Látjuk, hogyan lesz egy füllentésekkel teli e-mailezésből felhőtlennek tűnő velencei hétvége, majd egy szorongással, elnyomással és bocsánatkéréssel teli házasság. „Egy ilyen, az egyik fél érzelmi hatalomgyakorlásával átitatott kapcsolat nem mindig jut el a fizikai bántalmazásig, de a lehetősége mindig megvan, hogy odáig fajuljanak az események. Sok esetben a lelki, pszichés, gazdasági bántalmazás is elég ahhoz, hogy valaki tönkremenjen, elveszítse korábbi önmagát. A főszereplő, Léna a regény túlnyomó részében még az önáltatás fázisában van, nem akarja látni az egyre nyilvánvalóbb jeleket sem. Rengeteg ilyen történet van körülöttünk, akár észrevesszük, akár nem, döbbenetesen gyakori és valóságos, hétköznapi és bizonyos szempontból nagyon mai kapcsolati dinamika ez. Nem is gondolná az ember, mennyire.”
A regény egyik fontos eleme a mentegetés. Léna gyakran keres mentségeket Péter viselkedésére, önmagának is megmagyarázza, hogy a férfi miért teszi, amit.
„Az utcáról ferde szelek tolakodtak be a fürdőszobába, meg autók és emberek zajai, de az autókban is csak emberek ültek, mentek valahonnan valahová, venni és eladni, szemölcsöt levetetni, és melleket feltetetni, teniszezni és halálos diagnózisokat megtudni, esküdni, válni, szülni és temetni… De egy biztos, igen, Léna ezt gondolta, hogy az ablak alatt nyüzsgő egész, rohanó sereglet nyilván jóval súlyosabb terheket hord a vállán, mint ő. Ő itthon volt, ebben a szép és meleg és bézs fürdőszobában. Mit akarhat még?” (Részlet a regényből)
„Ez is egy általános probléma. Sokszor hallani: másokat mindennap vernek, nekem meg tényleg az a bajom, hogy azt mondta, hogy…? Lénát se folyamatosan bántja a férje, hiszen rendre szerelmet vall neki, bocsánatot kér, biztosítja róla, hogy nincs, aki fontosabb lenne számára ezen a kerek világon.
Mindig látjuk a bántást, és a hatásos vigasztalást. Péter emellett ügyesen hivatkozik folyton a – valóban – nehéz gyerekkorára, ezzel pedig zseniálisan át tudja fordítani az eseményeket úgy, hogy végül mindig Léna érezze magát hibásnak” – fejtette ki az író.
A bántalmazó nézőpontja
A regény szerkezete is segíti a folyamatos nézőpontváltást, hiszen az egyik fejezetben Léna, a másikban Péter szemszögéből látjuk az eseményeket. Éppen ezért ahogy Léna véleménye változik az egyes helyzetekről, úgy változnak az olvasó érzései is. A Grimm-mesékben a jó szereplő kizárólag becsülendő, a gonosz pedig csak megvetendő tulajdonságokkal bír, itt azt is világosan látjuk, hogy a bántalmazó miért vált olyanná, amilyenné. Ám fontos, hogy ez nem menti fel a tettei alól.
„Kevés olyat szépirodalmi regényt olvastam, ahol egy bántalmazó kapcsolatban mindkét nézőpontba belehelyezkedhetünk. Pedig ez segít megérteni azt is, amit a kívülállók olyan gyakran megkérdeznek: de minek marad ott? Miért tűri? Meg akartam mutatni, nem olyan egyszerű a dolog. Nem a patás ördögről van szó, aki azzal a született, hogy bántson. Neki is megvannak a maga sérülései” – osztotta meg velünk a szerző.
A nárcizmus és a külvilág szerepe
„Amikor erről a témáról olvasunk, legtöbbször egyszerűen csak azonosítjuk a nárcisztikus bántalmazót és a bántalmazottat, de a kapcsolat és a lélek mélyebb rétegeiben ez bonyolultabb. Péternél is a különböző személyiségzavarok elegyét vesszük észre, nem lehet rámondani, hogy vegytisztán nárcisztikus.
Egyébként maga a kóros nárcizmus is egy spektrum, sok fokozata van. Lénában is vannak nárcisztikus vonások, erősen vágyik rá, hogy ő legyen a középpontja Péter világának, és voltaképpen ezt egy bizarr módon meg is kapja. A férfi a totális kontrollal, megszállottként csak Lénára fókuszál. Amikor ez a rendszer kibillen, a nő is megijed. Mert ugyanott érzi magát biztonságban, ahol ez a sok fájdalom születik” – magyarázta Sarolta.
A regényben azt is láthatjuk, hogy míg Péter otthon a bántalmazás eszköztárával hatalmat gyakorol, addig a külvilágnak egy rendkívül simulékony, kedves arcát mutatja, legyen szó véletlen találkozásról egy régi ismerőssel vagy óvodai ünnepségről. Nehéz elhinni róla a külső szemlélőnek, hogy hazugságok bonyolult és évekre visszanyúló hálójával épít fel közben egy hamis illúziókkal teli világot. Ám a látszatot nemcsak ő szeretné fenntartani, hanem Léna is.
„Nem kizárólag a külvilág miatt mutatja és hiszi sokáig, hogy ez egy jó kapcsolat, hanem elsősorban önmaga miatt. Mert hát mit talált ki Léna saját magának? Legyen igazi, stabil családja, legyen mellette egy férfi, aki soha nem hagyja el, aki biztonságot ad, amíg a halál el nem választja őket egymástól. A férfi mindig megerősíti benne, hogy örökre ott lesz neki, mert ismeri a nő azon vágyait, amit a maga javára fordíthat. Hisz Léna ezt akarta, csak persze nem így” – mesélte az író.
Hogyan segíthetünk?
Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen zárt valóságba kaphat-e bepillantást egy kívülálló, és ha igen, segíthet-e kilépni a mérgező kapcsolatból. Sarolta szerint fontos, hogy aki ilyen kapcsolatban van, találjon egy olyan embert, akinek elmondhatja az igen ellentmondásos tapasztalatait, és döntő, hogy az a valaki higgyen is neki.
„Az elszenvedő legtöbbször azzal küzd, hogy saját magának sem hisz, mert hol ezt érzi igaznak, hol azt. A bántalmazó kívülről nézve sokszor nagyon jó fej, okos, sziporkázó, szimpatikus ember, aki rajong a családjáért. A bántalmazottat pedig hülyének nézik, amiért panaszkodik” – tette hozzá az író.
Mint mondta: világosan kell látni, hogy egy ilyen kapcsolatból nem egyszerű kilépni. És nagyon nehéz jó tanácsot adni egy ilyen helyzetben, de önmagában már az is nagy segítség, ha a bántalmazottat biztosítják arról, hogy hisznek neki és mellette állnak.
„Péter a házasságuk kilencedik évében nézte végig először, ahogy a felesége megcsalja. De hogy Léna meg fogja csalni valamikor, abban már évekkel korábban biztos volt. Hogy pontosan mikortól volt ebben biztos, arra maga is csak homályosan emlékezett, ám mint tudjuk, az emlékek talaja igencsak ingoványos, egészen úgy, mint a józan észé. Egymilliószor elképzelte az elmúlt évek alatt, mi lenne, ha meglátná így a feleségét. Azaz próbálta elképzelni, de legtöbbször, épp mielőtt megjelent volna lüktető agyában az a bizonyos részletgazdag kép, szétporladt minden, mint egy partba rohanó hullám. Máskor meg egyszerűen azt gondolta, megölne valakit. Hogy Lénát vagy önmagát, vagy valaki mást, azt nem tudta eldönteni.” (Részlet a regényből)
„A folytatásból is látszik majd, hogy a dolgok akkor durvulnak be igazán, amikor le akarják zárni az ilyen kapcsolatot. Ilyenkor jön el a legtöbb támogatást igénylő időszak, a leggöröngyösebb kapcsolati szakasz, vagy akár a bosszú. Ez annyira lehetetlennek tűnő, megterhelő vagy rémisztő is lehet sokaknak, hogy érthetően meghátrálnak. Akinek viszont van gyakorlati és érzelmi esélye, hogy kijusson ebből a veszélyes labirintusból, lehetőséget kap a felépülésre.”
Fotó: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
